A kivilágítatlan színpadon mennydörgések morajában megjelennek a zenészek, belekezdenek A sötét lovag vészjósló dallamaiba. Az ütem egyre dinamikusabb, várom, hogy elérje a csúcspontját, és bár tudom, hogy nem egy metalcore-koncerten vagyok, mégis arra vágyom, hogy a frontember beleüvöltsön a mikrofonba, és darálni kezdjenek. Ez a robbanás persze elmarad, de Hans Zimmer egyszer csak kikászálódik a szintetizátor mögül, gitárt ragad, tépni kezdi a húrokat, valamit skandálni kezd, a közönség ünnepel, pedig a fehér betűrt ingében nem is lehetne kevésbé rocksztáros a megjelenése.
Tizenkétszer jelölték Oscarra, kétszer meg is nyerte, de bezsákolt mások mellett három Golden Globe-ot, öt Grammy-t, egy BAFTA-t, a szakma abszolút élmezőnyébe tartozik, mégis fáztam előzetesen a fellépésétől. Ugyanis annak ellenére, hogy a két kedvenc hobbim a moziba és a koncertre járás, soha egyetlen filmzenei albumot sem hallgattam végig. A műfajra mindig úgy tekintettem, hogy se hús, se hal, a klasszikus műveknél kevésbé mély, egy metál- vagy egy punkalbum viszont ezerszer szórakoztatóbb. Nem állítom, hogy ezentúl pörgetni fogom az életművét, de legalább megértettem, miért képes megtölteni folyamatosan olyan helyszíneket, mint az MVM Dome.
Részben azért, mert rendkívül szimpatikus jelenség. A koncertkritikák állandó közhelye, hogy ha egy előadó nem kifejezetten mufurc, akkor máris megállapítják, mennyire élvezte a fellépést. Zimmer esetében azonban ez a napnál is világosabb volt, amikor épp nem volt a keze ügyében hangszer, sokszor csak megállt a színpadon, és mámoros mosollyal nézte és hallgatta valamelyik zenésztársa játékát, mint egy büszke egyetemi docens a tanítványait. És őszintének tűnt, amikor arról beszélt, hogy az egész életét egyedül tölti sötét, ablaktalan szobákban, ezért felszabadító számára, amikor végre közönség elé léphet – egy szintén sötét és ablaktalan monstrumban, de ezt már csak én teszem hozzá.
Lenyűgöző, ahogyan komplett sztorikat mesél el a hangok nyelvén, viszont itt jön be az, hogy miért indulnak hendikeppel nálam a filmzenék. Nem mindig derült ki, melyik produkció aláfestését halljuk, így sokszor vakon próbáltam befogadni. Máskor az ellenkezője volt a baj: magával ragadott Az acélember dinamikus, sötét atmoszférája – el is képzeltem, egy átlagos metálzenekar is milyen innovatív dimenziókat nyerne, ha egy ilyen vizionárius művész mögé állna –, de folyton-folyvást kizökkentett, hogy arra a fránya Superman-adaptációra kell gondolni.
