Ötvenöt éve lépett először színpadra a Cream

A Cream több dologban számít úttörőnek. Ez a zenekar volt az első supergroup, vagyis olyan együttes, amelynek tagjai már addigi munkásságukkal sztárokká váltak, miként Magyarországon az LGT 1971-ben. Azonban a Cream 1966. július 17-én (más források szerint 31-én) adta első koncertjét. Mondhatnánk, mi az az öt esztendő a történelemben. Ott semmi, de a rocktörténelemben, akár a való életben, öt évtized.

Ginger Baker, Jack Bruce és Eric Clapton, minden idők egyik legnagyobb gitárkirálya Fotó: Wikipédia

A Cream tagjai elsőkként alapítottak rocktrió formációt. Közel egy időben Jimi Hendrixszel, akit menedzsere, Chas Chandler, az Animals basszusgitárosa, az Egyesült Államokból Londonba költöztetett, ahol létrehozták a Jimi Hendrix Experience-t. Ez az együttes a másik, amelyik a Cream mellett döntő módon befolyásolta a rocktörténelmet. Valóban ötven évre előre, miközben egyik zenekar sem működött öt évig, pusztán kettőig.

A Cream onnan indult, ahol a műfaj tartott, amikor is a beatzenéből rock lett. Ekkor jelent meg a Beatles Revolver című albuma, amikor az egykori gombafejek feladták a koncertezést, és a továbbiakban kizárólag stúdióban alkottak. Nem véletlenül büszkélkedett George Harrison a lemezzel, elég összevetni az előző Rubber Soul cíművel. Összességében az ekkori rockzenéről elmondható, hogy erős benne a blueshatás, miközben keményedett a hangzása és előrenyomultak a pszichedelikus elemek. Eme általános képből ragyog ki a Cream (és Hendrix).

A briliáns dobos, Ginger Baker kereste meg a John Mayall Bluesbakers parádés szólógitárosát, a „lassú kezű” Eric Claptont, hogy hozzanak össze egy dzsessz-blues triót. Claptonnak tetszett az ötlet, s azonnal Jack Bruce-t ajánlotta basszistának, mint a korszak legjobbját.

Itt álljunk meg néhány szóra! Baker és Bruce viszonya hírhedten rossz volt. A Graham Bond Organizationben több ízben tönkretették egymás szólóját, mi több, összetörték a másik hangszerét. A dobos Jackyll és Hyde személyiségnek írta le a basszusgitáros-énekest. Ellenszenvük Jack Bruce haláláig tartott, aki utolsó óráiban végig hívta közeli ismerőseit, hogy elbúcsúzzon tőlük, köztük Ginger Bakert is. Neki mindössze annyit mondott: „Ginger, kérlek, meghalok”, majd letette a telefont, amit soha többé nem vett fel, hiába próbálkozott az egykori zenésztárs – aki öt évvel élte túl Bruce-t. S aki – félretéve ellenszenvét – 1966-ban rábólintott Clapton elképzelésére.

A Cream sikereinek negyedik kovácsa Pete Brown (a ma 80 esztendősen is aktív) költő, performer, a zenekar szövegírója volt. Brown sajátos estjein olyan világhírű muzsikusokkal lépett színpadra, mint például John McLaughlin.

Egy csárdába gyűlt hát három dudás, lévén ők számítottak a korszak legjobb hangszerjátékosainak. Három hangszervirtuóz, három erős egyéniség. Az ilyesmi az álmoskönyv szerint nem szerencsés. Olyan esetekben, ahol a muzsikusok zenei ízlése, elképzelése eltért, hamar szét is mentek a bandák. A Creamet hallgatva azonban mintha együtt tolták volna, amióta világ a világ. A közös gyökér nyilván a blues, ám a három hangszer mindegyike azonosat ad hozzá a hangszereléshez. Nem is lyukas egyik szerzemény sem, s üresjárat sincs sehol. Ginger Baker dobja úgy szól, akár később Bonhamé a Led Zeppelinben, vagy a kevés cint, sok tamot használó Bill Ward keze alatt, a Black Sabbathban, netán mint a szintén trió Police figurista ütőse, Stewart Coppeland szerelése.

Ginger Baker, Jack Bruce és Eric Clapton, minden idők egyik legnagyobb gitárkirálya
Fotó: Wikipédia

Jack Bruce magas hangszínt nélkülöző basszusjátéka köszön vissza a Zeppelinnél, John Paul Jones szólamaiban, illetve a másik virtuóznál, a Black Sabbath basszistájánál, Geezer Buttlernél, avagy az ugyancsak trió formáció, Rush énekes-basszusgitárosa, Geddy Lee esetében.

És Clapton. Ő a mai napig minden idők egyik legnagyobb gitárosa. A Rolling Stone magazin 2011-es különszámában, a minden idők száz legjobb gitárosában így fest az első három hely: Jimi Hendrix, Eric Clapton, Jimmy Page. Ehhez jön még, hogy Clapton a Creamben énekelt, vokálozott, Bruce fantasztikus magas és drámai vezető énekét kiegészítve. Akkor annyira ment neki. Ám az 1994-es From the Cradle című albumán, ami a tetejében élő módon készült, és a blues legnagyobb dalait tartalmazza, már igazi fekete hangon tolja.

A titok talán abban lehet, miként Bruce fogalmazott, hogy „a Cream dzsessztrió volt. Csak soha nem mondtuk el Ericnek.” Kétesztendős működésük alatt mindössze két teljes stúdióalbumot rögzítettek. Harmadik lemezük fele ugyanis koncert. Szerencsére! Amíg az első korongon korát megelőző progresszív rock szól, billentyűssel, csellóval, fúvósokkal, addig a második koncertfelvételt őriz. És azt hallgatva megértjük Jack Bruce-t, ugyanis az első rockzenekar a Cream volt, amelyik a dzsesszben megszokott improvizációt átemelte a műfajba.

Sajnos döbbenetesen kevés élő felvétel maradt utánuk, noha a menedzsment hihetetlen hosszú és fárasztó turnékra kényszerítette őket. Utolsó lemezüket egy amerikai koncertkörút szüneteiben vették fel apránként. Egyik texasi fellépés előtt Clapton fáradtan mondta Ginger Bakernek: „Elegem van”. Mire a dobos így felelt: „Igen, nekem is.” Még utolsó albumuk megjelenése előtt megszüntették a Creamet.

„Úgy gondolom, a korai heavy metal zenekarok közé tartoztunk anélkül, hogy ezt tudtuk volna. Miután feloszlottunk, a Zeppelin töltötte be az űrt” – vélekedett később Eric Clapton.