A kötet nyitófejezete Csatári Bence tollából a kádári–aczéli híres-hírhedt Táncdal- és Sanzonbizottság történetéből szemezget, melynek során megtudhatjuk, hogy a testületet 1959. június 1-jén hozta létre a Művelődésügyi Minisztérium fennhatósága alá tartozó Színházi és Zenei Főigazgatóság, és tagjai közé tartozott a Magyar Rádió és Televízió, az Országos Rendező Iroda, a Nemzetközi Koncert Igazgatóság, a Zeneműkiadó, a Szerzői Jogvédő Hivatal, az Országos Szórakoztatózenei Központ és a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat küldöttje, de időről-időre a Magyar Írószövetség is képviseltette magát. A tanulmányból megtudhatjuk, hogy 1971-ben 95 ülést tartottak, amelyből 48 alkalommal az éppen aktuális táncdalfesztivál és a Made in Hungary elnevezésű rádiós zenei vetélkedő anyagával foglalkoztak. Összességében egy év alatt 1725 dalt bíráltak el, amelyekből csak 331-et engedélyeztek, 150 esetben zenei, illetve szövegbeli módosítást javasoltak, az összes többi dalt gyakorlatilag betiltották, illetve ahogy a kádár–aczéli körmönfont megfogalmazással éltek: nem kaptak engedélyt a bemutatásra. Még ilyen drasztikus arányok mellett sem lehettek azonban elégedettek a sanzonbizottság munkájával a Művelődésügyi Minisztériumban, mert 1971-ben a tárca által kijelölt felügyelőbizottság a szövegekkel szemben még nagyobb szigor alkalmazását szorgalmazta. 1972. július 1-jétől még a sanzonbizottság bírálati eljárási díját is megemelték, a táncdalokért száz, a külföldi számok magyarra fordításának bírálatáért ötven forintot kértek. Az infláció elhallgatása mellett azzal indokolták az emelést, hogy a színvonalat akarták növelni, ugyanis ettől a lépéstől azt várták, hogy kevesebb, de jobb minőségű dalt visznek majd eléjük.