A Magyar Rádió például hangoztatta, hogy a Táncdal- és Sanzonbizottság (vagy ahogy Bródy János mondta viccesen: sáncdalbizottság) által jóváhagyott szerzemények közül sem játszottak mindent, mert „az ott elfogadottaknak elég jelentős része kihull a mi rádiós rostánkon”. A sanzonbizottságot egyébként szinte fű alatt, 1959. június 1-jén hozta létre a Művelődésügyi Minisztérium fennhatósága alá tartozó Színházi és Zenei Főigazgatóság utasítása.
Tagjait a kormányzat által felügyelt zenei intézmények esetében a művelődésügyi miniszter, a Magyar Rádió és a Magyar Televízió esetében pedig annak elnöke nevezte ki. A könnyűzenei intézmények közül helyet kaptak a delegáltak között a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, az Országos Rendező Iroda, a Nemzetközi Koncertigazgatóság, az Országos Szórakoztatózenei Központ, a Magyar Rádió és Televízió, a Zeneműkiadó Vállalat, valamint a Szerzői Jogvédő Hivatal képviselői. A bizottságot kezdetben elvileg az Állami Hangverseny-igazgatóság alá rendelték, de rövidesen önjáró módon működött.
Mindamellett, hogy cenzúrázták a populáris zenét, még le is nézték a komolyzenéhez képest. Az MHV első igazgatója, Fehérvári Jenő 1961-ben az MSZMP KB tudományos és kulturális osztályának írt jelentésében egyértelműen a könnyűzene alsóbbrendűségét hirdette, ráadásul még azt sem tudta, mi a sanzonbizottság hivatalos neve: „Könnyűzenei felvételeink kiválogatása komoly gondot jelent. Ebben a műfajban rendkívül nehéz olyan színvonalat biztosítani, ami hiánytalanul megfelel a kultúrpolitikai szempontoknak. Tánczenei és magyarnóta-felvételeink anyagát a tánczene és magyarnóta-bizottság (helyesen: Táncdal- és Sanzonbizottság, illetve Magyarnóta- és Műdalbizottság) által engedélyezett művekből állítjuk össze.”
Ugyanebbe a vonalba illeszthető be Lakatos Évának, az Országos Rendező Iroda igazgatójának a Művelődésügyi Minisztérium egyik 1960-as miniszterhelyettesi értekezletén tett kijelentése, miszerint az 1958 és 1960 közötti időszak eredményei között kiemelendő, hogy az „ízlésromboló, káros számokat” sikerült mind jobban kiszorítaniuk műsoraikból, ugyanakkor érzelgősnek ítélte meg a táncdalokat, még akkor is, ha sikerült száműzniük a nyugati harsány stílust. Ennek egyik kézzelfogható jele volt, hogy a táncdalénekesek sokszor úgy énekeltek a színpadon, mintha karót nyeltek volna, a mikrofon levételét az állványról pedig legtöbbször nem is engedték meg nekik.