Harmincöt éve nincs sanzonbizottság

Harmincöt éve, 1985-ben oszlatta fel magát a Kádár-rendszer cenzúrájának egyik szimbóluma, a híres-hírhedt Táncdal- és Sanzonbizottság. Utolsó főtitkára, Zongor Árpád erről saját hatáskörében körlevelet küldött ki a testület tagintézményeinek. Úgy látszik, ekkor a diktatúra már valamelyest engedett szorításából, és a főtitkár egyéni felelősségére meg merte tenni ezt a lépést. A cenzúra ezzel persze nem szűnt meg, hanem az egyes intézményekben folytatódott.

A V’Moto-Rockot, Demjén Ferencet és Lerch Istvánt többször visszautasították Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

A Magyar Rádió például hangoztatta, hogy a Táncdal- és Sanzonbizottság (vagy ahogy Bródy János mondta viccesen: sáncdalbizottság) által jóváhagyott szerzemények közül sem játszottak mindent, mert „az ott elfogadottaknak elég jelentős része kihull a mi rádiós rostánkon”. A sanzonbizottságot egyébként szinte fű alatt, 1959. június 1-jén hozta létre a Művelődésügyi Minisztérium fennhatósága alá tartozó Színházi és Zenei Főigazgatóság utasítása.

Tagjait a kormányzat által felügyelt zenei intézmények esetében a művelődésügyi miniszter, a Magyar Rádió és a Magyar Televízió esetében pedig annak elnöke nevezte ki. A könnyűzenei intézmények közül helyet kaptak a delegáltak között a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, az Országos Rendező Iroda, a Nemzetközi Koncertigazgatóság, az Országos Szórakoztatózenei Központ, a Magyar Rádió és Televízió, a Zeneműkiadó Vállalat, valamint a Szerzői Jogvédő Hivatal képviselői. A bizottságot kezdetben elvileg az Állami Hangverseny-igazgatóság alá rendelték, de rövidesen önjáró módon működött.

Mindamellett, hogy cenzúrázták a populáris zenét, még le is nézték a komolyzenéhez képest. Az MHV első igazgatója, Fehérvári Jenő 1961-ben az MSZMP KB tudományos és kulturális osztályának írt jelentésében egyértelműen a könnyűzene alsóbbrendűségét hirdette, ráadásul még azt sem tudta, mi a sanzonbizottság hivatalos neve: „Könnyűzenei felvételeink kiválogatása komoly gondot jelent. Ebben a műfajban rendkívül nehéz olyan színvonalat biztosítani, ami hiánytalanul megfelel a kultúrpolitikai szempontoknak. Tánczenei és magyarnóta-felvételeink anyagát a tánczene és magyarnóta-bizottság (helyesen: Táncdal- és Sanzonbizottság, illetve Magyarnóta- és Műdalbizottság) által engedélyezett művekből állítjuk össze.”

Ugyanebbe a vonalba illeszthető be Lakatos Évának, az Országos Rendező Iroda igazgatójának a Művelődésügyi Minisztérium egyik 1960-as miniszterhelyettesi értekezletén tett kijelentése, miszerint az 1958 és 1960 közötti időszak eredményei között kiemelendő, hogy az „ízlésromboló, káros számokat” sikerült mind jobban kiszorítaniuk műsoraikból, ugyanakkor érzelgősnek ítélte meg a táncdalokat, még akkor is, ha sikerült száműzniük a nyugati harsány stílust. Ennek egyik kézzelfogható jele volt, hogy a táncdalénekesek sokszor úgy énekeltek a színpadon, mintha karót nyeltek volna, a mikrofon levételét az állványról pedig legtöbbször nem is engedték meg nekik.

A V’Moto-Rockot, Demjén Ferencet és Lerch Istvánt többször visszautasították
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Az igazgató hálálkodva említette a Táncdal- és Sanzonbizottságot, amely „megakadályozza a zeneileg és szövegileg ízlésromboló táncdalok bemutatását”. A miniszterhelyettesi értekezlet a cenzúra hatékonyabb alkalmazását szorgalmazva kérte egyebek mellett a sanzonbizottságtól is, hogy fejlesszék a szerzők eszmei-politikai világnézetét, és az ideológiailag alkalmatlanokat fokozatosan cseréljék megfelelőbbekre. Mintha a művészet világában parancsszóra lehetne alkotni – bár a pártapparatcsikok tényleg ezt hitték.

A sanzonbizottság nem tétlenkedett, kéthetente ülésezett, és rögtön lecsapott az általa rendszerellenesnek tartott számokra, persze elsősorban a szövegvilágba belekötve, de a zeneszerzőket is rendszeresen pellengérre állítva. 1971-ben kilencvenöt ülést tartottak, amelyből negyven­nyolc alkalommal az éppen aktuális táncdalfesztivál és a rádió Made in Hungary rendezvényének anyagával foglalkoztak. Összességében egy év alatt 1725 dalt bíráltak el, amiből csak 331-et engedélyeztek, 150 esetben zenei, illetve szövegbeli módosítást javasoltak.

Az efféle keménykéz-politika azonban még a rendszert kiszolgáló hivatalnokok között sem aratott osztatlan sikert. Kőháti Zsolt, az MSZMP KB tudományos, kulturális és közoktatási osztályán dolgozó könnyűzenei referens a kortársakhoz képest felvilágosult és korát megelőző elképzelést fogalmazott meg már 1976-ban egy házi feljegyzésében, amikor kijelentette, hogy a sanzonbizottság teljesen funkcióját vesztette, ezért meg kellett volna szüntetni.

Állítását azzal támasztotta alá, hogy ennek az intézménynek a döntései nem voltak kötelezőek egyetlen szórakoztatóipari intézményre sem, ugyanakkor a rádió és az MHV a sanzonbizottság által elfogadott számok egy részét még ezen túlmenően saját hatáskörében újra cenzúrázhatta. Bors Jenő MHV-igazgató ekkor már osztotta Kőháti Zsolt véleményét a sanzonbizottság feloszlatására vonatkozóan, mondván, hogy az MHV úgyis cenzúrázza a dalokat saját berkein belül.

A zenészek megélhetéséhez elengedhetetlenül szükséges engedélyeztetési procedúrán még azzal is meg kellett barátkozniuk, hogy nemcsak a saját számaikat, hanem akár Elton Johnét is elutasíthatják a főhatalmasságok. Ez Lerch Istvánnal, a V’Moto-Rock billentyűsével és egyik zeneszerzőjével esett meg, aki a sok kudarc után megunta a sanzonbizottság kiskirálykodását, és saját nevén beadta az ítéletet mondó grémiumnak a brit híresség egyik slágerét. A döntnökök nagy tájékozatlanságról tettek tanúbizonyságot, és ismét elutasították Lerch Istvánt, ezúttal egy világszerte ismert énekes-zongorista dalával.