Művészek – 2015 legérdekesebb interjúi

Idén is sok érdekes emberrel beszélgettünk: Bodor, Váli, Nemes Jeles és sokan mások – művészinterjúk.

Bács Ferenc: A színész számára a közönség a legfontosabb

Emlékezetes alakítása a My Fair Lady Higgins professzora, az Ivanov címszerepe, Károlyi Mihály, akit A vörös grófnő, valamint Márai Sándor, akit pedig Az emigráns – Minden másképp van című filmben játszhatott el. Munkásságát Jászai Mari-díjjal, érdemes és kiváló művészi címmel is elismerték, idén márciusban pedig Kossuth-díjjal tüntették ki.

– Fontos szellemi műhely lehetett a marosvásárhelyi színház. 1974-ben, akkori feleségével mégis beadta kivándorlási kérelmét, útlevelet azonban csak négy év múlva kapott a román hatóságoktól. Miért döntött úgy, hogy hazát cserél?
– A magyar nyelv miatt. Hétszer utasították el a kérelmünket. Hajthatatlan voltam, tudtam, hogy bármeddig kitartok. Ha tolókocsin, de akkor is el akartam jönni Magyarországra. Nehéz volt megválni Erdélytől, de még most is nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek. Két utazóládába csomagoltuk bele az életünk. Ezeket az édesapám készítette, aki műbútorasztalos volt, így ebben a formában őket is magammal hoztam az új hazába. Miskolcon már nagyon vártak minket, három évig tartották a helyem. Ott Ivanov címszerepében debütáltam, de azonnal kaptam egy filmszerepet is.

– Több mint öt évtizedes színészi pályafutása során mi vezérelte?
– A színész számára a közönség a legfontosabb. Hogy őt valamilyen hiteles történettel gazdagítsuk. Hogy emlékkel tudjon hazamenni. A színház mindig közös ügy, közös munka. Ha mindnyájan élővé tudtuk tenni az író szándékát és közvetíteni a rendező elképzelését, akkor a közönségnek egy tartalmas előadás született. Elértük a célunkat, ha az előadást a közönség sokáig és felejthetetlenként őrzi magában. Professzorom, Delly Ferenc arra tanított, hogy minden szerepre úgy tekintsek, hogy azt nekem írták. Megfogadtam a tanácsát. Soha nem létezett számomra fontossági sorrend, szerepálom. Annak is megvolt a miértje, hogyha az volt a feladatom, hogy egy tálat vigyek be a színpadra, de a csönd is ugyanilyen fontos. Én így nőttem fel.

Nemes Jeles László: Csak egy emberről akartam beszélni

Nemes Jeles előtt utoljára 1969-ben esett meg az, hogy a Cannes-i Filmfesztiválon magyar elsőfilmes rendezőt beválogassanak a versenyprogramba – őt Sára Sándornak hívják. Nemes Jeles elsőként a Magyar Nemzetnek nyilatkozott átfogóan a Saul fia idei cannes-i meghívásáról és magáról a filmről. Ekkor még nem tudhatta, hogy a második legfontosabb elismerést, a zsűri nagydíját nyeri majd el Cannes-ban. Utoljára 1984-ben vehette át magyar rendező ezt a díjat; Mészáros Márta a Napló gyermekeimnek című filmért.

– Miért éppen a Sonderkommandón keresztül beszél a második világháborúról?
– Tíz évvel ezelőtt bementem egy könyvesboltba, és kezembe akadt egy könyv a sonderkommandós tekercsekről. Maga a szervezet is nagyrészt deportált zsidókból állt, őket kényszerítették arra, hogy elégessék halott rabtársaikat, de a gyilkolásban nem vettek részt, és körülbelül négyhavonta sorban megölték a kommandó tagjait is. A könyvben látott tekercseket egy ilyen kommandó tagjai ásták el 1944-ben Auschwitzban, mielőtt fellázadtak volna, aztán pedig meggyilkolták volna őket. Ezek a dokumentumok szinte ellenállhatatlanul vittek bele a Sonderkommando világába és a legmélyebb pokolba. Drámainak éreztem a helyzetet, és úgy gondoltam, hogy ezt nekem kell elmesélnem.

Ahmed Amran: Lelkületében is tisztelem ezt az országot

Ahmed Amran egy kis jemeni faluban született, ahol még iskola sem volt. Ma Szolnokon lakik, geofizikus mérnök és kutatási terület vezető a Molnál. Csaknem harminc éve él Magyarországon, amelyet nem második, hanem másik hazájának tart. Arab nyelven kamaszkora óta publikált verseket, novellákat, nemrég azonban magyarul kezdett el írni. Első novellája az Eső című irodalmi lap nyári számában jelent meg.

– És miért éppen Magyarországra esett a választása?
– Családom nem finanszírozhatta volna az egyetemi költségeimet, vagyis csak állami ösztöndíjjal tanulhattam tovább. Pályáztam és elnyertem. Jemen alapjában kapitalista ország volt, így több helyre is küldhettek volna, akár Amerikába vagy Angliába is. De az országnak jó kapcsolatai voltak a szocialista táborral is. Az ösztöndíj pedig éppen Magyarországra, közelebbről Miskolcra hozott.

– Az egyetem befejezését követően nem költözött haza. Mi ragadta meg az országban, miért döntött úgy, hogy itt marad?
– Mi ragadott meg Magyarországban? Legelőször a zöld, a sok növény kápráztatott el, a rengeteg víz, a folyók, a végtelennek tűnő termőföldek. Egyszer elsírtam magam a vonaton, amikor búzatábla mellett haladtunk. Eszembe jutott, hogy szüleim mennyit szenvednek a hegyoldalakon épített, keskeny teraszok művelésében. Szántják, vetik, és utána fohászkodnak az esőért, és az vagy jön, vagy nem. Ennek ellenére nem volt előre eldöntött szándékom, hogy itt maradjak. Ez a sors újabb különös játékának eredménye volt inkább.

Bartis Attila: Kapálózó, kiöregedett társadalom lettünk

A múlthoz való egészséges viszony feltétele a biztonságérzet – véli Bartis Attila. Az író a 2001-es A nyugalom című kultuszregénye óta először jelentkezett nagy lélegzetvételű munkával. A vége című regényében egy fotóművész, Szabad András életén keresztül a 20. századi magyar történelem meghatározó pillanatait ábrázolja. Mint mondja, csak akkor tudunk megfelelően szembenézni a múlttal, ha a jelen rendben van, és Európa aktuális helyzetét látva, ebben lehetnek kétségeink.

– Több érvényes igazság is megjelenik a szövegben. Mit kezdhetünk ennyi valósággal és igazsággal? Nem is létezhet egy központi narratíva?
– Nem azért jelenik meg több igazság, mert más a néző, hanem egyszerűen, mert több érvényes igazság létezik. És ezek sokszor egymást kizáró igazságok. Ennek semmi köze a szubjektivizmushoz. Ezzel nemcsak az etika, hanem a tudomány is küzd. Az egyetlen narratíva elfogadása többnyire valamiféle erőszak eredménye.

– És ez, vagyis a választási lehetőségek sokasága lenne a szabadság?
– A szabadság nem a választási lehetőségek számától, hanem a választás lehetőségének a tényétől függ. A túl nagy szám akár döntésképtelenné is tehet. Háromféle kenyérből még lehet választani. Háromszázféléből már nehezen.

Vásárhelyi Gábor: Míg élünk, gondozni fogjuk a Bartók-sírt

Hetven éve hunyt el Bartók Béla Amerikában, és ez egyebek között azt is jelenti, hogy Magyarországon az év végével lejárnak a zeneszerző szerzői jogai. Ennek kapcsán beszélgettünk Vásárhelyi Gáborral, Bartók jogörökösével.

– Ha ez eddig így működött, jogos lehet a kérdés, hogy hol volt e téren a magyar állam.
– Ezt a problémát – kisebb-nagyobb sikerrel – több éve próbálom felvetni az illetékeseknek, és megértetni velük azt, hogy mi sem leszünk örökké, a szerzői jogdíjak pedig még addig sem tartanak. Tehát amennyiben a magyar államnak fontos Bartók Béla, akkor meg kell tenni azokat a lépéseket, amivel az állam kifejezi azt, hogy Magyarországnak, a magyar népnek Bartók Béla büszkeség. Persze, Bartók Bélára nemcsak akkor kell büszkének lenni, amikor felírjuk a zászlóra, hogy Bartók a miénk, hanem akkor is, amikor a sírnál a dísznövényeket rendben kell tartani, amikor ki kell fizetni a sírkarbantartást, amikor az emlékház állagmegóvását el kell végezni, vagy amikor költségvetést kell biztosítani arra, hogy egyáltalán működhessen. Én erre nem úgy tekintek, hogy ez az állam számára egy kötelező teher lenne, hanem inkább úgy, mint egy lehetőségre.

Farkas Dénes: Őseink történeteit visszük tovább

Farkas Dénest még főiskolásként Alföldi Róbert szerződtette a Nemzeti Színházba, később Vidnyánszky Attila is szívesen látta a társulatában. December 11-én mutatja be a Nemzeti Színházban édesapja, a roma költő és közéleti személyiség, Osztojkán Béla verseiből összeállított Hazát és szerelmet keresek című estjét. A fiatal tehetséggel útkeresésekről, a romasághoz való viszonyáról beszélgettünk.

– Úgy tűnik, kevés kötődése van a roma gyökereihez.
– Bár édesapám a cigányság szószólója volt, édesanyám jogászként és pedagógusként pedig mind a mai napig nehéz helyzetben élőkért, a romaság felzárkóztatásáért dolgozik, én mégis kevéssé ismerem ezt a kultúrát, a közösséget. Elitista iskolákba jártam, drámatagozaton tanultam. Nyaranta édesanyám vezette nyári táborokban ugyan beleláttam az életükbe, fiatal cigányfiúkkal és -lányokkal töltöttem heteket, végtelen jó hangulatban! Pedig vannak rossz emlékeim is: az általános iskolában, amikor az osztálytársaim megtudták, hogy édesapám roma, egy hétig nem álltak szóba velem. Nem értettem, mindez miért történik. De akadtak olyanok is, akik a származásom miatt sokan elfogadóbbak voltak velem, ha valamiben sikert értem el, annak sokkal nagyobb visszhangja volt.

Balázs Ádám: Kitettem pár hirdetést, hogy „filmzeneszerzést vállalok”

Sikeres zeneszerző lett az Egyesült Államokban, mégsem kapott itthon nagy reflektorfényt. Tavaly ősszel azonban egy slágert szerzett az Intim Torna Illegálnak, ami már akkor a rádiók kedvence volt. A közönség viszont a most bemutatott tinisorozat, az Egynyári kaland főcímzenéjeként szerette csak meg igazán. Balázs arról is beszélt a Magyar Nemzetnek, hogy a Zeneakadémia tanáraként milyen popslágert szerezni, és hogy miért települt haza Magyarországra.

– Ráadásul egy zenetörténeti bravúrt is elért az Egyesült Államokban: Bartók Béla 1944-es fellépése óta ön volt az első, aki 2006-ban magyarként világpremiert tartott a Carnegie Hallban 2006-ban, az 1956-os forradalom évfordulóján.
– Bennem ez nem is tudatosult, az ügynököm nézett utána. Magyarok persze Bartók óta léptek már fel a Carnegie Hallban, de világpremiert tényleg nem tartott ott senki 1944 óta. A konzulátus és az Amerikai Magyar Szövetség felkérése a forradalom 50. évfordulójára szólt. Telt ház volt négyezer emberrel, ott volt George Pataki is, életem kétségtelenül egyik legnagyobb élménye volt.

– Miért jött haza kibontakozó amerikai karrierje közepén?
– Több összetevő is szerepet játszott benne. Az is, hogy a gyerekeim kint születtek, és két magyar szülőjük ellenére sem beszéltek annyira jól magyarul. Egy családi kupaktanács során döntöttük el, hogy Magyarországra költözünk.

Garajszki Margit: A szlovák kultúra nyitott a magyarokra

Garajszki Margit több mint tíz éve él Pozsonyban, és magyarként jól boldogul a szlovák kulturális életben. Szerinte a szlovák művészvilág nagy kíváncsisággal fogad mindent, ami a magyar kultúrával kapcsolatos. Ezt bizonyítja a Márairól szóló darab vagy a Bartók Béláról szóló mesekönyv és az abból készült gyerekelőadás sikere.

– A Bartók-előadást milyen nyelven játsszák?
– Szlovákul, magyarul és most már németül is. Örülünk, hogy így visszaadhatunk valamit Pozsony egykori nyelvi sokszínűségéből. Máig hallani régi pozsonyi családoknál olyan történeteket, hogy annak idején a nagymamával magyarul beszéltek, a nagypapával szlovákul, a nagynénivel németül. Ez természetes dolog volt.

– A szlovák politika nemegyszer ezzel ellentétes üzeneteket fogalmaz meg. Elég, ha a kettős állampolgárság ügyére gondolunk.
– Nagy igazságtalanság, hogy valaki elveszíti a szlovák állampolgárságát, csak mert felveszi a magyart. Megsértődhetnénk a szlovákokra, és elutasíthatnánk az együttműködést, de közben van egy réteg, amely nyitott a magyarokra. A kultúrát alulbecsülik. Pedig sokat segíthet, hogy egyáltalán megismerjék a szlovákok a magyar álláspontot és viszont.

Tompa Andrea: Trianont társadalmi traumának látom

Tompa Andrea regénye társadalmi traumaként igyekszik értelmezni a trianoni döntést és az azt követő éveket. A főhősei Erdélyben maradnak, és próbálnak tovább élni, miközben a környezetükben a legkülönbözőbb reakciók születnek a történelmi helyzetre. A 2013-ban megjelent kötetért kapta meg a szerző idén a Márai-díjat, aminek összegét jótékony célra adományozta. Ezzel azt akarta jelezni, hogy nem ért egyet a kormány kulturális politikájával.

– A regényben szerepel egy kolozsvári református magyar zsidó orvos, aki a román bevonulás után, március 15-én felvágja az ereit. A főhősnő csodálja ezt az embert, ugyanakkor az a véleménye, hogy az egyetem orvosi karának fel kellene esküdnie a román királyra, és tovább gyógyítani.
– És közben ott a másik főszereplő, aki sem az ereit nem vágja fel, sem a román királyra nem esküszik fel, hanem elmegy praktizálni falura, pedig nagyreményű sebész volt. Ez is egy út. Az is, hogy valaki elfogadja a helyzetet, megtanul románul, és integrálódni próbál. És az is, hogy elmenekül. Esetleg kétségbeesésében öngyilkos lesz. Egyébként örökre kutathatatlan, hogy 1920–21 körül hányan lettek Erdélyben öngyilkosok, a statisztikákat mindig is meghamisították. A szereplők sorsában azokat a lehetőségeket akartam bemutatni, amelyek az akkori ember előtt álltak. A főhőseim maradtak, és próbáltak a helyzettel valamit kezdeni. Nekem ez a lehetőség tűnt a legérdekesebbnek.

Kerekes Band: Nem őrizni, megélni akarjuk a hagyományt

Nem a népzene autentikus formája korszerűtlen, hanem a tálalása, és nem zenei rasszizmus az, ha az ember tudatosan törekszik arra, hogy magyarként a magyar népzenét mutassa meg a nagyvilágnak és ne a nemzetiségekét, amelyekhez neki személy szerint nincs kötődése.

– Az autentikus népzenét nagyon alaposan megismerték, és koncerteken, táncházakban, lemezeken bizonyították, hogy kimagaslóan játsszák. Mi volt az a belső motiváció, ami ezen túllendítette és a feldolgozások irányába indította önöket?
Fehér Zsombor: Az első kiadónk vezetője, Böszörményi Gergely mondta nekünk az első lemezünk felvétele előtt: „Srácok! Miért nem mutatjátok meg, hogy mekkora rock and roll van ebben a moldvai népzenében? Nem fogok egy huszonnyolcadik ugyanolyan népi ismétlést kiadni ” Mi, mivel tizenévesek voltunk ekkor, csak erre a külső igazolásra vártunk, amivel megerősödött az a bizonyos belső motiváció, hogy ez a helyes út, hogy ennek a szakállas fazonnak igaza van, mert nem volt benne semmi blabla. Viszont nem akartunk a feldolgozások irányába nyitni, mert ez akkor még nem volt divat
Fehér Viktor: Az egyik legerősebb motiváció az a felismerés volt, hogy mi nem őrizni akarjuk a hagyományt, hanem megélni. Azt pedig csak úgy tudjuk, ha a saját valóságunkat beleszőjük. Megtanultuk a játékmódot, hajlításokat, de a népzene mellett volt és van egy másik valóságunk, ami a rockzenén vagy épp az elektronikán alapult.