Az én falum

Pestújhelyi ebédlőnkben egy fénykép van a falon. Hatan látszanak rajta: három gyermek, a testvérek, a szülők és egy nagyon idős néni.

„Módosnak látszó parasztcsalád képe, feleségem apai ága abból az időből, amikor a fölötte lévő falióra készült”

A fotográfián a nagymama göcsörtös kezei egy szőke kisfiú zubbonykáján nyugszanak, ez a kisfiú a feleségem édesapja, pestújhelyi körzeti orvos évtizedeken át, az esküvője – hibátlan frakkban – itt volt Nagybörzsönyben, a képen talán négy-öt éves. Ő is több mint három évtizede ott pihen a fekete márvány családi kriptában (hat ökör ára volt…), amelyről már magyarul szól a 73. zsoltár. Több mint félszázada olvasom halottak napján a harmincas évek aranyozott betűit: „Ha elfogyatkozik is testem és szívem; szívemnek kősziklája és az én örökségem te vagy, oh Isten, mindörökké!” Apósom utolsó útján ott voltam a koporsót vivő férfiak között, és ott, amikor András bátyját (aki után fiunkat elneveztük) és Katalin nővérét is (akitől feleségem második neve való) temettük. Apósom keresztneve Márton volt, s bizony a temetőszéli bozótosban ott van még pár besüppedt öreg kő Martin meg Andreas meg Katharina Somogyi felirattal: „Hier ruhet…” A falu a völgyben húzódik meg, a falutábla a dombtetőn: jobbra egy arányaiban tökéletes Árpád-kori templom („a falun föllül, a szőlőhegyek órozattyán egy szép régi templomotska vagyon”, 1730 körüli feljegyzés), balra meg maga a temető.

„Módosnak látszó parasztcsalád képe, feleségem apai ága abból az időből, amikor a fölötte lévő falióra készült”

A templom kövei moccanatlanul őrzik a századokat, a temető viszont szinte élőlényként mozdul az évtizedekkel. A régi köveken zömmel német nevek, majd a régi jó magyaros hangzásúak következnek (arányosan a jobb oldali katolikusok és a balra nyugvó evangélikusok között), aztán mind több a küllemében cigányos, vélelmezhetően hivalkodó síremlék, akad egy elgazosodott kis cirill betűs „felszabadító” parcella is, aztán mind több a holland meg az újnémet fölirat, a néhai zsidók szobányi kertje kőfalak mögött várja a Messiás eljövetelét.

Milyen falu (milyen község, sőt percnyi időkre: mezőváros) is Nagybörzsöny? Éppen olyan, mint a többi magyar falu – és persze olyan, hogy minden más magyar falutól különbözik. Ahogy azok is egymástól. Csodafalu – mindazonáltal. Hegyek veszik körül, egy út visz be, és ugyanaz ki. Számomra egy ház és egy kert meg maga a táj volt – hadd fellengzősködjem… – férfikorom kezdetén a mesei valóság, valóság és mese egyszerre, minden ízében maga a megfogható realitás, amely mögött ott a múlt mesék formájában, önmagába zárt valóság, és annak is a középpontja, itt fut össze minden. Minden, ami nem én voltam. Ami nem volt az én bámész városi önmagam. Emberek, tárgyak, képek, évtizedek, mondatok. Vad szánkózások terepe. Elvett parcellák azonosíthatatlan mezsgyéi. És szavak a hajdani családi mindennapokból: Ováki, Kriegek, Magyar-hegy, Kisirtás, Farkas-völgy, Pánholc, Vismet, Bárókút, ijesztő rétek… Aki most lefele baktat, és benéz a „kert” fakerítésén: eltorzult, évtizedek óta metszetlen gyümölcsfákat lát, köztük néhány szerény sor szőlő nyomait (ha a „delavári”, a „noha” vagy a „jeruzsálemi” szőlőnek tekinthető), kis romos fásszín. Mindent benőttek az indák, a tüskés bozótok, kacér vadvirágok. És nem tudni, hol a kulcs. Most?

Most, 1985. június 16-án ezen a ház mögötti domborulaton (a gyep lenyírva, a szőlő megkötve, a rózsa úgy fut, ahogy annak a rendje) ott henyél a napfényben Esterházy Péter, Czakó Gábor, Szabados Árpád és Ablon-czy László meg Tárnok Zoltán, Krasznahorkai, Kurucz Gyula, Kulin Feri meg a többiek; többórás foci után (a temető mögötti kaszálóból megtérve) azzal gyötrik a házigazdát, akinek a születésnapját kellene ünnepelniük, hogy nyitva-e már a kocsma az út másik oldalán, pár házzal lentebb. Ebédre pörkölt volt marhalábszárból, meg tarhonya, amely, mi tagadás, kicsit odakapott, de a halavány kozmás ízt csak Esterházy merészelte szóvátenni, ezt feleségem azóta is többet emlegeti, mint a Termelési-regényt – szóval, a pörköltre is inni kell. Sört iszunk, meg ama búzával, árpával érő körtéből főzött pálinkát.

Miután a „mi házunk” is megürült – András bácsi 1969-ben halt meg, felesége, Mari néni leszállt innen, és átköltözött maradék rokonaihoz, Katalin nénitől 1979-ben búcsúztunk végleg el, és mi, városiak mind szórványosabban látogattunk ide –, tizenháromszor törtek be. És amikor már nem volt mit elvinni, hát széttaposták a lekvárosüvegeket, és összekenték a falat. A szobi bíróság bírája szegény anyósomat – mint „felperest” – gúnyolta és röhögtette ki a padokban dagonyázó cigányokkal (az egyiket Odüsszeusznak hívták), megözvegyült anyósomat, aki Pestről járt föl a faluba hátizsákkal pár szélverte almáért, meg hogy a tsz-nek ribizlit szedjen fillérekért. Nem felejtette volna, ahogy ott állt a régi nagyház ajtajában 1943 nyarán fehér fátyolban és virágokkal „fess” vőlegénye mellett az esküvőre menendő?

Mi is az, hogy falu? A hajdani egyetemista „erről” (ha túlzás, ha nem) csak azt tudta, amit Mikszáthtól, Móriczéktól vagy Sarkadiéktól olvasott. Számomra ez lett a „falu”: Nagybörzsöny, amely a hatvanas években minden történelmi istenverése ellenére még őrizte százados önmagát. Ha csak feleannyian, ha lassan cigányosodva, öregedve, de mégis. A létezésnek volt szerkezete – mondom és írom le ma, akkor csak a minden zavaron „túli” rendet éreztem. Volt még nyelv, amelyet a falun kívül senki nem értett („Bu gájszte, du Mari?”

– kérdezte András bácsi Mari nénitől, aki éppen hátára vette a kast). Volt pince (faragott kővel bámulatosan kiboltozva), csak a bort nem volt érdemes kihozni a fényre, voltak nagy temetések, ha esküvők már alig is, volt vízimalom, ha nem járt is, volt hajdani – a patakból kikerített – fürdő, ha már a sikló sem maradt meg a zöld nyákban.

A Somogyiak (Glázerek, Menyesek, Kempfek, Prommerek) az utolsó békebeli népszámláláskor németül beszélő magyarnak vallották magukat. Ezzel az „önazonosítással” sikerült kivívniuk az újabb történelmi fordulat erős rosszallását. Aki német, az náci. (A szomszéd Vili, akkor kamasz, egy-két pohár után mutogat is valami kis tetoválást a hóna alatt.) Aki náci, azt le kell lőni, ha nő, meg kell erőszakolni, ha túléli, el kell vinni orosz munkatáborba, ki kell üldözni a tulajdonából, „össze kell költöztetni” – aminél rettenetesebb nincsen a magát gazdának tudó és szabadnak gondoló parasztember számára. Közös konyhán másokkal… A semmiből főzni…

A semmi munka után járni… A temlompadban is minél halkabban énekelni…

Ama mellettem függő kép három gyermeke a főszereplője ennek az egyszeriségében is teljes (és így végeérhetetlen!) magyar történetnek meg a történelmi nyomorúságnak, amelyet itt – és a magyar tájban talán mindenütt – a paraszti bölcsesség, igazságérzet, méltányosság tesz, ha nem is elviselhetővé, de legalább emlékezetre méltóvá. Ők úgy örökölték és örökítették a vagyont, hogy nem a birtokot meg a családot összetartó szeretetet osztották meg, hanem a részesedés módját mérlegelték. Az egyiké legyen a föld, azé, aki ért hozzá, meg van ereje is, és aki a legidősebb, a másik, a vékony, szőke gyerek tanuljon orvosnak (apósom Trianon után Grazban tanult szülész nőgyógyásznak), nővérük diakonissza lett, ő „hozományban” kapta a neki járót (Balatonlellétől a Bethesdán át Erdőbényéig szolgált, árva gyerekek között, örök naiv, de térítő hajlamú „schwester” maradt egy első világháborús halott vőlegénnyel), aki szerint úgy kellett volna nevelnünk a gyermekeinket, hogy azok, ha hibát követtek el, álljanak elénk: „Tessék megverni, mert eltörtem egy poharat!”

Nagybörzsönybe vagy száz elüldözött magyar családot telepített be a Felföldről a kelet-közép-európai testvériség. Az aljanépek persze mindenhol ott gyülekeznek, ahol lehullik valami, vagy ahol a hajdani valós-vélt sérelmeket meg lehet torolni. Itt is a dologtalanok, a templomkerülők vitték az ügyeket. Telepesben is, honosban is. Mutattak egy házat a régi cigányfertály felé, ahol állítólag Rákosi hóhéra telepedett meg.

A faluban négy templom tűri a történelmet, papjaikról nem beszélnek az emberek. Mari néni naplóféléjében súlyos átkok olvashatók arra a családhoz közeli református püspökre, aki évtizedekig Kádár külügyminisztere volt; Bécsben majd egy evangélikus püspöknek a galádságairól szövögeti csöndesen a szót Szépfalusi István, aki Nagybörzsönyben légátuskodott. Hát ahhoz a lelkipásztorhoz meg mint szóljunk, aki 1919-ben a direktórium elnöke lett, a palástját persze elvette az egyháza, de Rákosi visszaadta a tábori püspök vezérőrnagyi csillagaival díszítve. Ez már mind csak szó. Legfeljebb halvány kitalált-elképzelt képek sorozata, rávetítődve az út képeire: előbb az emlékezet tájaira, aztán a mindent átírva visszaigazoló valóságéra.