időjárás -8°C Timót 2022. January 24.
logo
ANYANYELVÜNK

Nem ér a nevem

Bárth M. János
2021.11.26. 12:03 2021.11.26. 12:10
Nem ér a nevem

Azok kedvéért, akik nálam kevesebbet találkoznak manapság nagy­csoportosokkal, jelzem: tombol a dinómánia. Hatéves kisfiam is többször emlegeti a quetzalcoatluszokat és a velo­ciraptorokat, mint a tündéreket vagy az indiánokat. A kis dinoszauruszfigurákat játék közben akkurátusan el is nevezi: Ankiló és Brahió az ankiloszaurusz és brachioszaurusz rövidült változata, Görbekarom és Élesfog feltűnő testrészeik után kapták a nevüket, Királyról pedig meg is jegyezte: „Király, de nem úgy, mint a régi királyok, hanem mint csúcs vagy szuper.”

Ezek az egyszemélyes névadási gyakorlatok kiválóan jelzik: az elnevezés ősi, ösztönös emberi tevékenység.

Működésében, jellemző formáiban és típusaiban pedig távoli korok névalkotási módjai is visszaköszönnek. A magyar névtörténet kutatói közül többen is felhívták a figyelmet arra, hogy a XX. században még sok kistelepülésen élő megkülönböztető nevek, ragadványnevek vagy akár az iskolai szólítónevek (amelyek nem hivatalosak, de a közösség számára a család- és keresztnév mellett vagy helyett szolgálják az illető azonosítását) sok mindenben hasonlóak kora középkori egyénneveinkhez.

Személyneveink legkorábbi történetéről és az Árpád-kor névadásáról töredékesek az ismereteink: nyelvemlékeink ugyan nagy számban őriztek meg személy- és helyneveket, de ezek olvasata sokszor bizonytalan vagy egyáltalán nem lehetséges. 

Az oklevelekben szereplő személyek között jóval több a főrangú férfi, mint a közrendű vagy nő, ezért a teljes társadalom névviselési szokásaira csak áttételekkel tudunk következtetni.

Az viszont bizonyos, hogy ezekben a korai évszázadokban az egyelemű névadás uralkodott, vagyis egy ember egy nevet, keresztnevet, pontosabban egyénnevet viselt, mint Fajsz, Koppány vagy Vajk. A névanyag pedig bámulatosan sokszínű, változatos volt: a más nyelvekből (főként törökségi nyelvekből) átvett nevek mellett magyar, közszói eredetű nevek sorakoznak a forrásokban, amelyek erősen motiváltak, szorosan kötődnek az elnevezett személyhez. Ezek a világi, „pogány”, vagyis nem a keresztény kultúrkörből származó személynevek leggyakrabban az elnevezettek valamely jellemző tulajdonságára (Erős, Szőke, Szegény, Gyenge, Szép, Gyönyörű, Hatalmas, Orrotlan), származására (Tatár, Kun), rokonságára (Unoka, Ősöd), foglalkozására (Nyúzó, Vasas), vagy éppen születésének körülményeire utalnak: Péntek, Szombat (’pénteken/szombaton született’), Négyes, Ketüd (’negyedik, második gyermek’).

A keresztény nevek fokozatos terjedése ezeket a régi neveket a XIV. századra nagyrészt kiszorította a használatból.

Ritka kivétel a Farkas név, amely az elnevezett tulajdonságaira metaforikusan utal, illetve „kívánságnévként” előre­vetíti azokat: a viselője is legyen olyan bátor és erős, mint egy farkas. A XII–XIII. században a Farkas az egyik leggyakoribb egyénnév volt, de később sem tűnt el teljesen, fennmaradását Szent Wolf­gang kultusza, a két név összekapcsolása (azonosnak tekintése) is elősegíthette.

Sok régi névtípusnak a mai ragadványnevek között is megtaláljuk a párhuzamait: Kopasz, Néma, Csülök, Rigó. Egyes ómagyar kori nevek viszont ma már nehezen fejthetők meg, mert az archaikus, mágikus gondolkodás termékei – csak távoli korok és nyelvek nevei közül találhatunk hasonló példákat. Az efféle névalakok mai szemmel megütközést keltenek: Nemél, Mavagy ’(csak) ma vagy’, Nevetlen, vagy Férgüdi ’férgecske’, Patkány.

Ezek az úgynevezett óvónevek a rossz, ártó szellemek megtévesztését szolgálták – a megnevezett létezésének letagadásával vagy értéktelen, hitvány voltának hangsúlyozásával. A névadók ezzel igyekeztek elkerülni, hogy a sötét hatalmak elvigyék vagy elvegyék gyermeküket. Akárcsak a mondókában: akinek „nem ér a neve”, az nincs is, azt nem lehet elkapni.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)