– Megjelenés előtt áll dendrológiai expedícióik összefoglalója, a Fák világatlasza. Jól tudom, hogy fél évszázados munka áll mögötte?
– Az Atlasz-projekten 1971-ben kezdtem el dolgozni. Most már csak néhány rajzot kell elkészíteni, hogy digitálisan elérhetővé tehessük. A munka akkor volt a legizgalmasabb, amikor még nem volt internet. Adott volt egy szépen megírt amerikai dendrológiai könyv, de nem volt illusztrálva. Ezen akartunk változtatni. Felkértem Csapody Vera növényrajzolót, aki ekkor már több mint nyolcvanéves volt. Én elkészítettem a vázlatokat, ő tussal véglegesítette a rajzot. Azért tussal, mert a soktónusú nyomtatás akkoriban még nagyon költséges volt. Vera a halála előtti egy-két hónapban hagyta abba a rajzolást. 1995-ben hunyt el. Ebben az esztendőben kaptam meg az amerikai ösztöndíjat. Elfogadtam, de vittem magammal G. Nagy Nóra botanikai rajzolót is. Később már hét-nyolc képzőművészt is fel tudtam fogadni, így jobban haladtunk az atlasszal. Az ő szakmai konzultációjuk alapján önálló iskola alakult ki 2001 és 2003 között, amely a finom grafittal készült árnyalatos rajzok megszületését eredményezte.
– Hogyan került az amerikai gyűjtemény Magyarországra?
– Az erdészeti hivatal felismerte, mekkora értéknek vagyunk a birtokában, és arra bátorított, hozzuk haza. Akkor ötvenezer gyűjtési egységet tartalmazott a kollekció. Ezt abból tudjuk, hogy mindegyik növény kap egy gyűjtési számot. Úgy kerülnek be a fiókokba, fel a polcokra, hogy kis cédulák lógnak rajtuk, mint a múzeumokban. 2000-ben kibérelhettük azt a hatszázötven négyzetméteres budakeszi épületet, amelyet a Buda környéki erdő- és vadgazdálkodás használt, aztán évekig üresen állt. Az anyagot több lépésben szállítottuk haza az Egyesült Államokból, ahol én 1988 óta dolgoztam a nemzetközi dendrológiai intézet kutatásvezetőjeként. A megromlott állaga miatt most ki kell költöznünk az ingatlanból, amely mellett van egy karantén-üvegházunk, egy egyedi terv alapján készült kilencven négyzetméteres üvegházunk, valamint egy szaporító- és bemutatóházunk.