A dendrológus

„Az egyik legvonzóbb a növényvilágban az elképesztő sokféleség az azonosságban.”

A dendrológus a fák tudós mestere. Nekem, míg világ a világ, de közben nehéz a szív, a dendrológus Kósa Géza barátomat jelenti, aki tavaly tavasszal ment el közülünk. Azóta is megdöbbentő a befejezett múlt – a vácrátóti Nemzeti Botanikus Kert dendrológiai gyűjteményének kurátora, a kert vezetője volt negyvenöt éven át. 

Kertészeti, növényismereti és kerttörténeti tudása, hatalmas tapasztalata és műveltsége révén a gyönyörű rátóti kert az ország „taxonokban” leggazdagabb botanikus kertje lett.

Régi történet a miénk: egy napon kereszteltek bennünket a gyulai református templomban (a véletlenszerű tény is újra aktualitást kap). Együtt nőttünk fel, az iskolai utak szétválásáig egyazon tanteremben ültünk, életünk igen jelentős részét közösen töltöttük.

Persze a gyerekkor önfeledt fenoménja: együtt kirándultunk, sportoltunk, csavarogtunk, népdalokat énekeltünk (amikor nem volt divat) és persze szarvasbogarat gyűjtöttünk és görényt nyúztunk a parókia fáskamrájában. 

Terráriumot alapítottunk, halakat fogtunk ki dél-alföldi szülővárosunk pecéiből, hogy áttelepítsük őket a parókiakert medermélyedésébe, ahol valaha a Holt-Körös folyt. 

A parókiaudvaron „fejelő-világbajnokságot” rendeztünk (megnyertem) tavasz végén. Hatalmasakat kószáltunk Szanazug környékén, a Fekete-Körös körüli ártéri erdőkben. 

Vasárnaponként istentisztelet után körsétát tettünk a városban, mindig ugyanabban a pár kilométeres körben: gyulai vár, Krinolin, a Körös-parton vissza a Halászcsárdáig, parkok, szobrok, élővilág szemlélése, majd hazafelé (én még tovább, a Kálvin utcába), vasárnapi ebédre. 

Egészen addig folytak ezek az évekig tartó vasárnap délelőtti csatangolások, amíg – a hatvanas évek közepén járunk – zenekart nem alapítottunk, Géza volt a Zörgő Csontok dobosa. Vasárnap délelőtt tizenegykor a BBC magyar adásait, előbb Nicky Grant (Ember Miklós), majd Bobby Gordon (Pallai Péter) zenei műsorait hallgattuk hol elmenő, hol elhalványuló rövidhullámú sípolások közt. Yardbirdsöt, Rolling Stonest és Pretty Thingset akkordoztunk; For your love, The Last Time, Raining in my heart, a hazatérő lelkész, Géza édesapja „nagy örömére”.

Egyetemi évek jöttek, neki a Kertészeti Egyetem, és csak néhány év múltán Vácrátót – már akkor is folyamatosan utazott. Legtöbbet talán a kelet flórájával foglalkozott; „kelet-ázsiai dendroflóra” – felesége, a szintén botanikus Fráter Erzsébet rá emlékező írásában jelzi, hogy Géza több mint negyven alkalommal járt hivatalos növénytani gyűjtő- és terepúton. 

Elsősorban Kelet- és Közép-Ázsiában (Észak- és Dél-Korea, Japán, Vietnám, Nepál, Szikkim, Mongólia, Irán, Tádzsikisztán, Kirgizisztán, Kazahsztán, Üzbegisztán, Abházia, Örményország), valamint a Mediterráneumban és Észak-Amerikában. Az expedíciók eredményeként számtalan növény szaporítóanyagát hozta Vácrátótra.

És volt még valami, ami Géza felfogását és spirituális eredetiségét jellemezte: a terepen való tapasztalatok pótolhatatlan megszerzése iránti életszomj. Mint a régi, világjáró magyar felfedező botanikusok olthatatlan megismerésvágya – maga is ír erről egyik könyvében:

…olyan rendkívüli lehetőségekhez jutottam, hogy helyi botanikus kollégákkal nagyon sok időt tölthettem terepen, a helyi vegetációt tanulmányozva. Az eredeti termőhelyeken, eredeti társulásokban és környezetben sokkal többet lehetett megtudni egy-egy növényfajról, mintha azokat csak kertekből ismertem volna. Sokukkal így találkozva, ismertem és értettem meg igazán őket

Azt is jelzi Zsóka emlékezésében, hogy a hivatalos utazási lehetőségek csökkenésével szakmai barátok szponzorálták az akkor már nagycsaládos kutatót (1988 és 1994 közt négy gyermeke született), mivel közalkalmazotti fizetésből elérhetetlenek voltak a régebbi gyűjtőutak. 

Géza barátom, ha jól számolom, kilenc könyvet írt, mindeközben angolból fordított és lektorált is, néhány kötetben, enciklopédiában tanulmányokat közölt. Posztumusz, tavaly nyáron megjelent könyve a kissé nehézkes Ígéretes cserjék és fák a hazai kertekben címet viseli, és némileg invenció nélküli a tördelése is, viszonylag szerény a képanyaga, noha ő maga elképesztő mennyiségű kiváló virág- és fás fotót készített tanulmányútjain. 

De nem csak azt – ifjúságunk és életünk fontosabb pillanatait ő dokumentálta a legkövetkezetesebben: már legelső erdélyi útjainkról is. Érettségi utáni nyáron, 1968-ban négyen, Petróczky Pistával (ő 2016-ban halt meg) és Székely Janival majd egy hónapon át négyen kóboroltuk végig Partium, Kalotaszeg, Erdélyi-Hegyalja és Székelyföld tájait – különleges utazási koreográfiát kialakítva; ahol megfordultunk, először a helyi temetőket kerestük fel, majd a kocsmákat (bodegákat), s végén a települések nevezetességeit.

Egyetemista korunkban, már csak ketten, többször neves írókhoz és költőkhöz is eljutottunk.

Géza már akkor is leginkább az élő beszédben volt eminens. Szinte mindennapos kertvezetései, kerti sétái, ifjabbaknak tartott előadásai, egyetemi órái, ismeretterjesztő beszámolói élményszámba mentek – szikár, lényegre törő mondatokban adott elő. 

És nem csupán a kert vagy az adott növény történetéből, élőhelyi tulajdonságaiból, hanem széles körű művelődéstörténeti háttérrel páratlanul ötvözve elsősorban a magyar irodalmi hagyományokat emelte ki, és a Szentírás növényvilágának mélyen átélt összefüggéseit is. 

Géza tudományos leírásai ebben a válogatott írásokat tartalmazó könyvében különösen izgalmasak, a látszólag száraz, tudományos igényű szöveg egyszerűen: él. Mert korunk legfontosabb kérdéseiről beszél: az élővilág karaktereink sokszínűségéről, az egyéniség megbecsüléséről és „szabadságáról”, korunk szellemi alapkérdéseiről. 

Egy lassan káoszba süllyedő és identitását vesztő világban.

„Mostanában sokat hallhatunk a biodiverzitásról, az élővilág sokféleségéről és megőrzésének fontosságáról. Ez valóban komoly és nagyon súlyos kérdés, még akkor is, ha az emberiség nagy többsége még mindig sehogy sem akarja megérteni. A sokféleségnek vannak egészen mindennapos vonatkozásai is közvetlen környezetünkben. 

Nekem, aki egész életemet növényekkel és növények közt töltöttem, az egyik legvonzóbb a növényvilágban az elképesztő sokféleség az azonosságban. Ez az, ami igen nagy örömet és élvezetet nyújt, és annál lenyűgözőbb, minél több fajt ismerünk meg. Varietas delectat – »a változatosság gyönyörködtet«, a »Teremtő gyönyörűségünkre alkotta a Világot«.”

Akárhogy is: ha kiballagok az udvarba-kertbe, lehetetlen nem reá gondolnom. Az öreg hetyei ház fölött oszlopos törzsével és csodás eleganciájával ott magaslik az időközben nagyra nőtt Cupressus sempervirens, valódi ciprus, amelyet cserépben hozott a házhoz.

Ablakom alatt megtalálta a helyét a Jasminum nudiflorum, a sárgavirágú téli jázmin, amely pompásan és dúsan behintett virágaival minden látogatót meghökkent és lenyűgöz. 

És említhetek számtalan növényfajt a kínai henye borókától a török kajszín barackig. Rendszeres és gyakori látogatásaik alkalmával mindig hozott valamit, és ezt jó volt tudni. Még akkor is, ha a nagy udvar és kert évtizedek alatt lassan „betelt” – jó lesz majd a hegyen, a szőlőben. De léphetek bármerre is, azt kell látnom és arra kell gondolnom, hogy a barátság és testvéri szeretet érzése, akár az általa is emlegetett színes és gyönyörködtető „sokféleség”, mindent legyőz.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)