Nem lesz többé ember, csak zombi és Mad Max
– énekelte Grandpierre Attila a VHK színeiben A földalatti zene ellentámadása című dalban, ami jól példázza az 1979-es klasszikus hatását. A négyszázezer ausztrál dollárból készült mozi világszerte több mint százmilliót keresett, ezzel minden idők egyik legjövedelmezőbb filmje lett, egyben beindította Ausztrália mozgóképes iparát és sztárt csinált Mel Gibsonból. George Miller orvosból vedlett át rendezővé, ami egyben megmagyarázza explicit erőszak-ábrázolását is. Első mozija egy igazi autodidakta őstehetség debütálása, akit a szűkös költségvetés és a filmes infrastruktúra hiánya csak találékonyságra ösztönzött, a modern világ maradványait fetisizáló univerzumot talán pont a nincstelenség ihlette.
Mad Max: A kezdetek
Az 1981-es második rész ráadásul azt is bizonyította, hogy Miller a pénztől sem jön zavarba: a valaha készült egyik legjobb folytatás talán még a nyitófilmet is felülmúlta. Az első film áramvonalas akcióthrillerje után a Mad Max 2. – Az országúti harcos már a filmtörténet talán legfontosabb poszt-apokaliptikus sci-fije. Amiben az üzemanyaghiány és a környezetpusztítás miatt a közeli jövőben kialakult anarchia után már egy újfajta középkor szökkent szárba a civilizáció szemétdombján. Hasonlóan a Dűne világához, ezúttal is a jövőben járunk, de valójában egy kosztümös fantasybe csöppenünk, amilyen A Gyűrűk Ura. Még egyszer azonban már nem tudta felülmúlni magát a rendező: az 1985-ös Mad Max 3. – Az igazság csarnokán innen és túl a leggyengébb a sorozatban, amit Miller csak társrendezőként jegyez, és láthatóan félszívvel készítette, a fáma szerint alkotótársa, Byron Kennedy halála miatt nem igazán érdekelte akkoriban a projekt.
Miller a trilógia fals lezárása után igen változatos alkotásokkal jelentkezett, amilyenek Az eastwicki boszorkányok, a Lorenzo olaja, illetve olyan családi mesék, mint a Babe és a Táncoló talpak (melyek abból a szempontból nem meglepők, hogy a Mad Maxet is jellemzi egyfajta rajzfilmszerűség, csak felnőtt korhatárral). A Táncoló talpakkal Oscar-díjat is nyert az animáció kategóriában, de a nagy visszatérése a Mad Max: A harag útja volt, amivel sokkolta a világot 2015-ben, harminc évvel a halottnak hitt széria utolsó része után. Mint kiderült, hasznosan töltötte az időt, és talán még az első két részt is felülmúlta, immár hollywoodi mércével is nagy költségvetésből, csúcsra járatva a legmodernebb effektusokat, amelyek a technikai kategóriákban nem kevesebb mint hat Oscar-díjat nyertek. Még a sokat látott filmkritikusok is le voltak nyűgözve, az év legnagyobb kritikai sikerét is ez a mozi aratta, ami egyben a műfaji fikció diadala is volt a művészfilmekkel szemben.
A negyedik epizód alkalmával Gibson helyét Tom Hardy vette át, de Miller azzal is újított, hogy az igazi főszereplő a Charlize Theron által megformált félkarú amazon, Furiosa volt, aki a Cannes-ban a múlt héten debütált ötödik rész alkalmával saját előzményfilmet, egyben eredettörténet kapott. A Furiosa: Történet a Mad Maxből első látásra akár önismétlőnek is tűnhet a Mad Max: A harag útja után. Ismét egy női bosszútörténet, fő attrakcióként ezúttal is a történelem legambiciózusabb akciójeleneteivel. Valójában azonban az ötödik rész úgy viszonyul a negyedikhez, mint annak idején a második az elsőhöz. A harag útja gyakorlatilag egyetlen kétórás autós üldözés volt, aminek a legközelebbi rokona Buster Keaton 1926-os klasszikus némafilmje, A generális. Ezzel szemben a Furiosa már megint olyan, mint A Gyűrűk Ura: Miller a minimalizmus helyett a világépítő fantáziáját csillogtatja meg. Mintha egy nyílt világú videójátékot játszanánk, csak épp monitor helyett nagyvásznon: miközben Furiosa felnő, az oldalán bejárjuk a pusztaság erődítményeit, átéljük a torzsalkodó barbár törzsek hatalmi harcait, autós üldözésekben száguldunk a végtelen sivatagban.
Mad Max elborult és brutális világa
Nemcsak visszatérnek A harag útja emlékezetes karakterei, de újak is csatlakoznak hozzájuk, amilyen a motoros horda vezérét alakító Chris Hemsworth, aki kérlelhetetlenül ellopja a műsort a címszereplő Anya Taylor-Joytól. Miller továbbgondolja a poszt-apokaliptikus világot, a neoközépkor már-már steampunkba megy át (a levegő meghódításával különféle repülő alkalmatosságokkal). Míg viszont Az országúti harcos felülmúlta az elődjét, a Furiosa nem jobb élmény A harag útjánál: mivel előzményfilm, ismerjük a történet végét, ami közben túlságosan epizodikus, nincs igazi fókusza. A Furiosa tehát összességében leleplezi Miller dramaturgiai gyengeségeit is, de szerencsére az erősségeit is felvonultatja, és az pont elég. A következő részre pedig remélhetőleg nem kell újabb tíz évet várni.
