Rezeda Kázmér és az új vendéglő Homoródalmáson

Rezeda Kázmér utazásai.

Tányér a Gundelben Fotó: Bach Máté

Ezt például ő írta, s persze e vallomás a harcosokról kevésbé indokolja új vendéglő megnyitását Almáson. Ám Sándor Christinus, Ethele asszonya igazi harcosfeleség volt, ki kedvességével le tudta venni lábáról a nagy harcost, s végtelen türelmével el is viselte annak szeszélyeit. S talán az sem elhanyagolható, hogy az Almárium Christinus nagyszüleinek házában nyílott, s ebből látható, hogy Christinus is nagy harcos volt, már amennyiben igaz az a tétel, miszerint aki keletről jött, az hetediziglen keleti marad. Pontosítva: aki Almásról jött, hetediziglen almási marad.

Ezért nyílt meg az Almárium. De azért ne vegyük el a dologból Ethele részét sem, mert ezt is ő írta: „Csak azért, hogy tudjuk: 1. A disznók orgazmusa harminc percig tart (harminc perc!). 2. A lazacnak több mint 27 ezer ízérzékelő receptora van (És mire kell ez neki? Mi olyan finom a folyó fenekén?) 3. A csótány akár kilenc napig is él fej nélkül, majd éhen hal (még mindig a disznó, harminc percig, gondolkodom… wow). 4. A bolha a saját testhosszának háromszázötvenszeresét meghaladó távolságokat képes megugrani, ez olyan, mintha egy ember egy futballstadiont ugrana át. (Az ördög vigyen el, te szerencsés disznó!) 5. Az elefántok az egyetlen állatok, amelyek nem tudnak ugrani. (Hála istennek!) 6. Egyes oroszlánok akár napi ötven szexuális aktusra is képesek (ezeket is hallgassátok meg… úgyis a disznó nyer). 7. A macskák vizelete ultraibolya fény hatására világít (érdekes, mennyit költöttek arra, hogy ezt is kiderítsék?) 8. A strucc szeme nagyobb, mint az agya (én is ismerek pár embert). 9. A tengericsillagoknak általában nincs agyuk (én is ismerek néhányat). 10. Az emberek és a delfinek az egyetlen emlősök, akik élvezetből szexelnek (de a disznók… hm).”

Lássuk be: aki birtokában van ilyesféle tudásoknak, annak előbb-utóbb vendéglőt kell nyitnia. És semmiképpen sem New Yorkban, a Times Square-en, hanem Almáson, a főutcán. Ahol éjszakánként a keleti ősök szellemei járnak, mostanában meg még egy marha nagy medve is, s persze ne zárjuk ki annak lehetőségét, hogy a medve is egy szellemős, aki figyelmeztetni akar, a világ kezd megérni a pusztulásra.

Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy Rezeda Kázmér akkor, amikor először beléptek az Almáriumba, ezek közül egyre sem gondolt. A belépés hármasban történt, vagyis belépett az almási pap, Kázmér régi barátja, a káposztásítás nagymestere, Türk, a kolozsvári szász, akit ennek ellenére hívtak Türknek, s aki orgonaművész volt, s persze Kázmér, ki élete jelentős részét azzal töltötte, hogy belépett vendéglőkbe, éttermekbe, kerthelyiségekbe, kocsmákba, s kezdte elhinni, hogy ő tulajdonképpen ebből él. Ő egy hivatásos belépő.

A belépés jól sikerült, ugyanis fél tíz volt, s az Almárium tízig volt nyitva. Továbbá a belépés emelkedett lélekkel s üres gyomorral történt, lévén a belépés időpontja a templomi orgonakoncert utánra volt tehető, s ha valaki azt gondolná, emelkedett lélek és üres gyomor kizárják egymást, az legyen szíves, és gondoljon az oszlopszentekre. Vagy a keleti harcosokra, ha már Ethelééknél vagyunk vendégségben.

Talán az emelkedett léleknek volt köszönhető, hogy Rezeda Kázmér azonnal észrevette a fél tízes belépés és a tízórai zárás között feszülő ellentét feltűnő hiányát az őket fogadó pincér hölgy arcán. Úgy is mondhatjuk: a pincér hölgy mosolygott. Az enteriőr pedig szép és marasztaló volt. Nem volt túlgondolva, ellenben jó ízlésről árulkodott, mit Christinus nagymamájának bútorai emeltek a hagyomány, vagyis az örökkévalóság szintjére, többek között a nagymama almáriuma.

Ha valaki összefüggést vél felfedezni Christinus hajdanvolt nagymamájának almáriuma s a vendéglő elnevezése között, az iratkozzon be egy iskolába, s jó eséllyel el is tudja majd végezni. Mert bizony mondom néktek, van összefüggés a kettő között. S akkor a kialakuló filozofikus hangulatot megolajozta egy vackorpálinka. Na most, fontos, meghatározó tény, vessük is neki a hátunkat s rögzítsük: az Almárium étlapja egy oldal, itallapja három oldal. S jól van ez így…

A háromoldalas itallap pedig tartalmazza ezt a fejezetet: „Székely titok, vagyis pálinka” – s itt a felsorolás imigyen történik: alma, szilva, meggy, vackor (vadkörte), kökény. Szép sor ez. Fel lehet rá fűzni egy életet. Az ifjúkor „teljesen mindegyétől” (alma, szilva), az érett kor „azért adjuk meg a módjátig” (vackor, kökény); na, ugye…

S a székely titkok alatt sorakoznak az „Erősek”, mint az idegenlégió, s ott aztán Jack Daniel’stől az Absolut vodkán át egészen az Unicum szilváig és a Csíki áfonyáig megtalálható minden, így is jelezve, miszerint van a pálinka és van a minden más, továbbá, hogy az Unicum szilva s a Csíki áfonya likőr szintén az idegenek közé sorolandó, bár a miénk. Nagy filozófia ez, Kierkegaard szintjére sorolandó, aki kimondta: csak az újat lehet megunni, a régit soha…

Nem értékítélet ez, csupán zsinórmérték. Következzenek a sörök, itt hibával indul a sor, vagyis kétféle Heinekennel, hogy aztán gyorsan kiköszörüljék a csorbát Birra Morettivel, háromféle csíki sörrel, négyféle Tiltott Csíkivel, Hargitával és Edelweisszel; a riasztó kezdés így végül erősen pozitívvá válik.

Borok. Nyilvánvaló, hogy ez minden új vendéglő Akhilleusz-sarka, nos, az Almárium borsora semmi kívánnivalót nem hagy maga után, így fest: kapható a Fort Silvantól királyleányka, pinot noir rozé és merlot, rozéból van még Réka a Sárosdi pincéből, fehérből még La Capela triója, vörösből meg szintúgy La Capela trió vöröse, Sárosdiéktól még egy merlot, Balla Géza kadarkája, valamint Tiffánék Jammertal Grand Cuvee-je Villányból, miáltal fel is értünk a csúcsra. Egy ilyen borsor elférne bármely fine dining sznobériában is, egy ilyen borsor feledteti, hogy az üdítők között ott van a Mountain Dew is, amivel embert lehet ölni. S vessünk még egy pillantást a teákra, mert a tea is nagy hagyomány, keleti hagyomány, a britek ebben is csak műmájerek, szóval, ha valaki nagy betegen érkezik az Almáriumba, és teával szeretné bevenni a Kalmopyrint, ezekből választhat: Earl Grey fekete tea, jázminos zöld tea, rooibos tea, bodzás-citromos tea, mentatea, erdei gyümölcsös tea. Egyszerűen hibátlan.

Türk, a kolozsvári szász orgonista, Csárli, az almási pap s Rezeda Kázmér elidőzött ezen az itallapon, el is fáradtak kissé, úgyhogy felfrissítették magukat még egy vackorral (hiába no, Süsü örök!), majd rendeltek királyleánykát (az orgonaművész úr Tiltott Csíkit), s megkezdődött az étlap áttanulmányozása. Újonnan nyílt falusi vendéglők étlapjának áttanulmányozása felelősségteljes munka, különösképpen, ha a tanulmányozó hivatásos belépő. Rezeda Kázmér át is adta magát a feladatnak, oly’ elszánással, ahogy Paracelsus foghatott hozzá a Philosophia magnának.

Az előételek mindjárt sokat ígértek, úgy is, mint a homoródalmási kézműves sajttál, ami azért lényeges, mert – talán el sem hiszik majd – Homoródalmáson él egy család, akik sajtkészítők, hozzájuk beszél a megváltó a Brian életében, ha még emlékeznek, „azt mondja, hogy boldogok a sajtkészítők, de az egész tejipari vertikumot érti alatta” (hamar fusson megnézni, aki még nem látta, mert úgyis betiltja mindjárt a woke-korszellem), szóval ott élnek Almáson ezek a sajtkészítők, saját teheneikből fejt saját tejükből készítik a sajtot, és abból is lehet tudni, hogy kézműves a sajtjuk, hogy kézzel csinálják ezt az egészet, semmiképpen sem lábbal, próbálják elképzelni, ahogy például nekilát valaki lábbal megfejni a Bimbót, na, ugye…

Ezen kérdéskör tisztázása után a kompánia rendelt is egy kézműves sajttálat, és megkóstolták, és jó volt, finom volt, kézműves is volt meg almási is volt, nem volt ott semmi hazudozás meg hamisság, csak sajt. Jóféle. Rezeda Kázmér pedig elhatározta, legközelebb a vegyes kenegetős előételt fogja megkóstolni, amelyben joghurtos uborka-, gomba- és padlizsánkrém leend, jól hangzik, s van még velős pirítós, amiért harmadszor is vissza kell majd jönni.

A sajttálat leveseknek kellett követniük. Háromféle a leves az Almáriumban, úgy mint csülkös bab tárkonyosan (a székelyek egyik szent növénye a tárkony, valószínű, hogy a madártejbe is beleteszik), aztán húsgombócleves van még és karfiolkrémleves. Mindhárom tétel kipróbálásra került, ami úgy lehetséges, hogy ők hárman voltak, a leves meg háromféle, e két állandóból bárki felírhatja az egyenletet. Ami ennél fontosabb: Türk úr (aki, ne felejtsük, szász!) húsgombóclevest evett és erősen csettintgetett az elégedettségtől, Csárli pap tárkonyos babot, és a maga módján fejezte ki elégedettségét, ami nélkülözte a harsányságot, ugyanis Csárli pap erős szkepticizmussal viszonyult a világmindenséghez, s ha valami tökéletes volt és lenyűgöző és csodálatos és ámulatba ejtő és felejthetetlen, akkor ő azt mondta, hogy, „ja, jó”, na most a bablére is ezt mondta, ebből pedig mindenki vonja le a megfelelő következtetést. Kázmér a karfiolkrémlevest kóstolta, ami krémes volt, karfiolból volt, kellemes volt, friss és ropogós volt hozzá a pirított kenyérkocka – kell-e még mondani valamit?

A főételek megrendelésekor tíz óra lett, a pincér hölgy behajtotta az Almárium utcára nyíló nagykapuját és kiakasztotta a zárva táblát, de odabent továbbra is kedvesen mosolygott. A főételekkel nem volt olyan egyszerű a dolog, mint a levesekkel, ugyanis hatféle főétel van az Almáriumban, s Rezedáék pedig hárman valának. E két állandóból pedig egy közepesen képzett matematikus hamar kiszámolja, hogy fejenként két főételt kellett volna rendelniük ahhoz, hogy mindent megkóstoljanak, de ők már a sajtokkal és a levesekkel majdnem jóllaktak, így aztán legalább három főételnek a következő alkalomra kell maradnia. Illetve… Itt jön közbe egy változó, ami bonyolultabbá teszi a dolgokat. Ugyanis a rántott csirkecomb párolt rizzsel tételnél ez volt olvasható: kifutó tétel. 

Rezeda Kázmér nem tudott átsiklani e fölött, s kínzó kérdések gyötörték. Mi történhetett az almási baromfiállománnyal, ezen belül is a csirkékkel? Világgá mentek? Elpusztultak? Ez eléggé kézenfekvő magyarázatnak tűnt, egészen addig, ameddig Kázmér el nem olvasta a következő tételt, miszerint csirkemell roston tavaszi salátával. És ennél nem szerepelt a kifutó tétel figyelmeztetés. Mindebből pedig csak egy dolog következhetett: az almási csirkéket egy eddig ismeretlen, ám annál szörnyűbb betegség támadta meg, amelynek következtében a csirkék láb és comb nélkül jöttek világra. Így kellett lennie, ugyanis, ha csak comb nélküli csirkéket képzelünk el, akkor azt látjuk, hogy adott egy csirke, amely így néz ki: láb, szünet, csirke… Ez annyira horrorisztikus, hogy Alfred Hitchcock sem merne hozzáfogni.

Mindenesetre a kompánia mindezek megtárgyalása után bivalytokányt rendelt krumplipürével, flekkent szalmapityókával és miccset mustárral. Türk uram kérte a tokányt, és elragadtatottan csettintgetett. Csárli pap ette a flekkent, és azt mondta, „ja, jó”. Rezeda Kázmér pedig miccset kért, hatot, és mikor megkóstolta, könnyek szöktek a szemébe. Olyan a miccs Erdélyben, mint a rántott hús idehaza. Ez a lakmusz. Ahol jó a miccs, jó ott minden. S az Almárium miccse egyszerűen varázslatos. Nem az a fokhagymás, szódabikarbónás gipszdarabka, ami egy hét múlva is visszaköszön rád, nem, az Almárium miccse könnyű, elegáns, jól fűszerezett remekmű, hozzá többféle mustár kapható – egyszóval: tökéletes!

A morzsolt almás és a csokitorta málnaszósszal pompás. A savanyák között Rezeda Kázmér riadtan fedezte fel a savanyú káposztát, s nem ettől riadt meg, hanem attól, hogy az is kifutó tétel. Ha Almáson elfogy a káposzta, akkor Almást be fogják szántani, helyét pedig behintik sóval, mint Karthágóét. Éppen ezért javasolta Kázmér, hogy az Almárium kössön együttműködési szerződést Csárli pappal, aki a káposztásítás koronázatlan királya.

Nem engedhetjük meg, hogy kifutó tétel legyen a savanyú káposzta, miközben Csárli pap minden esztendőben ganyédombra hordja a tavalyi savanyított káposztáját. Hát hová jut így a világ?… Egy biztos: Rezeda Kázmér erdélyi törzshelyei közé feliratkozott az almási Almárium. Ez pedig azért nagy dolog, mert – nem tudom, említettem-e már – Erdély volt Rezeda Kázmér kedvenc mélázó helye…