Trianon tönkretette, és amikor visszatérhetett volna, várta a náci haláltábor

Egyre gyakrabban találkozhatunk Janovics Jenő nevével a könyvesboltok filmes tematikájú polcain: ez a magyar alkotó mintha a teljes feledésből hirtelen a mozitörténetünk legendás figurájaként lépett volna elő nyolcvan évvel a halála után (köszönhetően természetesen a szerzők munkájának). A kolozsvári színház- és filmművészet nagy alakja megérdemli, hogy foglalkozzanak vele, sőt megérdemelne többet is.

Janovics Jenő a múlt század tízes éveiben Hollywood és Koppenhága méltó versenytársává tette Kolozsvárt és az itt szárnyait bontogató magyar filmgyártást. Fotó: NFI

Az utóbbi években megszaporodtak a Janovics Jenő életével foglalkozó könyvek: Zakariás Erzsébet tollából 2014-ben és 2015-ben jelent meg róla egy-egy könyv, 2020-ban egyfajta irodalmi forgatókönyvet adtak ki (Duló Károly: A Janovics forgatókönyv – Munkanapló), két éve Kollarik Tamás és Zágoni Bálint szerkesztésében érkezett a következő kötet (Janovics Jenő – Egy élet a magyar kultúra szolgálatában, a színháztól a mozivászonig), most pedig a Nemzeti Filmintézet Filmarchívuma állt elő egy impozáns albummal. Ők sem először foglalkoznak Janovics életművével: az általa forgatókönyvíróként és producerként készített A tolonc című 1914-es film 2008-ban került elő (elveszettnek hitték), majd felújított változatban a filmhéten moziban is vetítették, majd DVD-n is megjelent. A filmet Kertész Mihály rendezte, aki később egy bizonyos Casablanca című filmmel vált világhírűvé Hollywoodban, a főszerepben pedig Jászai Mari látható egyetlen fennmaradt filmszerepében.

 

Janovicsnak maga az élete is filmszerűen fordulatos, sőt tragikus volt, talán részben ezzel is magyarázható az iránta támadt érdeklődés, ami őt magát lepné meg a legjobban, mivel életében eltörléssel és elhallgatással kellett szembenéznie. A kárpátaljai Ungváron született, Budapesten tanulta ki a színészetet, majd Kolozsvárott lett belőle rendező, színházigazgató (és polihisztor). Itt elsőként látta meg a művészet potenciálját a századfordulón feltalált mozgkóképes attrakcióban, miközben színházi szakma ekkoriban rettegett riválisnak tekintette a filmeket. Ő forgatta az első erdélyi némafilmet, és habár életének hetvenhárom évéből csak hétben foglalkozott mozgóképpel, ezalatt is felmérhetetlen hatást gyakorolt erre a művészetre. 1913-tól Kolozsvárott virágzott a magyar film, 1918-ig ötvenet forgatott. Janovics indította el a pályán Kertész Mihály mellett Korda Sándort (VIII. Henrik magánélete), aki a brit filmipar meghatározó alakjává vált, a színészek közül pedig Várkonyi Mihály és Berki Lili kezdte a keze alatt a pályafutásukat. A Szamos partján egy kisebbfajta Hollywoodot épített fel, de az ígéretes műhelyt romba döntötte az I. világháborús vereségünk és a trianoni békeszerződés.

Miután Erdély Romániához csatolása filmgyárosként ellehetetlenítette, a magyar színház és a magyar szó védelmének szentelte az életét Kolozsvárott, ahonnan végül 1932-ben üldözték el. Amikor a második bécsi döntés értelmében Észak-Erdélyt újra hazánkhoz csatolták, folytathatta volna, ahol abbahagyta, de ezúttal - a sors fintoraként - zsidó származása miatt vált nemkívánatossá, sőt ezúttal már nem a románok, hanem honfitársai próbálták őt kitörölni a történelemből. A legenda szerint színészi tapasztalatát is latba kellett vetnie, hogy kicsússzon a Gestapo karmai közül, majd a világháború után ismét a kolozsvári magyar társulat igazgatójának választották, de az új évad premierjének napján meghalt. Részben munkásságával is magyarázható, hogy Kolozsvár ma a román filmművészet központja, itt rendezik meg a legnagyobb A kategóriás filmszemléken is sikert sikerre halmozó román filmek fő bemutatási platformjának számító Transilvania filmfesztivált (TIFF), amit a világ legjobb negyven mustrája közé sorolnak.

Janovics színházcsinálóként is úttörő volt, de a filmarchívum kötetének egyik újdonsága, hogy csak a filmes pályafutására fókuszál a két szerző. Zágoni Bálint, a kolozsvári Filmtett Egyesület ügyvezetője 2005 óta kutatja Janovics filmgyártói munkásságát, jegyzi például a Janovics Jenő, a magyar Pathé című dokumentumet is. A filmarchívumot pedig Kurutz Márton képviseli a szerzők közt, akinek az 1945 előtti magyar filmtörténetet és az elveszett filmek a szakterülete. A Janovics Jenő – A kolozsvári filmgyártás megteremtője című kötetben a legújabb kutatási eredményeikről számolnak be tudományos igényességgel, valamint a mozgókép művészetéhez illően látványos jelenet- és forgatási képekkel, korabeli plátokkal és forrásszövegekkel tekintik át alanyuk életét és munkásságát. A rendkívül alapos munka Janovics filmes alkotótársainak portréján keresztül bemutatja az általa formált műhely közösségét is, de a kiadvány derekát a filmográfia tizenkilenc legfontosabb darabjának leírása teszi ki, ami már csak azért is figyelemreméltó, mert a művek nagyja mára elveszett, annyi tudható róluk, amit ebben a könyvben olvashatunk. A Janovics-láznak pedig még nincs vége: a kolozsvári magyar napokon, augusztusban színdarab érkezik róla ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében, Vecsei H. Miklós szövege alapján.