A piros sétálómagnómban (merthogy ez volt a hivatalos magyar elnevezése a walkmannek, ha egyáltalán valaki még emlékszik rá), amelynek fekete fülese volt, nyújtottra, nyúzottra és szinte élvezhetetlen minőségűre hallgattam a sokszorosan átmásolt kazettát (vagy kazettákat?) Cseh Tamás dalaival. Az Antoine és Désiré volt, vagy a Levél nővéremnek, vagy a Nyugati pályaudvar, de lehet, hogy az Új dalok, esetleg mind a négy egy kilencven percesre másolva, nem tudom, nem is fontos. A szegedi gimnazista és egyetemi évek, a villamosmegállók, a sötétedés utáni buszutak (amikor már nem bírta a szemem a könyveket és helyettük jöttek a Cseh–Bereményi-dalok, mert a hang itt zene volt, a szöveg pedig irodalom) jutnak eszembe.
Több nemzedéknek (a hetvenes évek fiataljaitól szinte az ezredfordulón szocializálódottakig) adtak a Cseh Tamás által előadott dalok – köztük a Másik Jánossal készített vagy a Csengey Dénes szövegeivel megjelent albumok – nemcsak valós lenyomtatot és hiteles képet a korról és életérzésről, de szólásokat és szállóigéket is.
Ilyeneket: „Száll a 424-es.” „Kérdésem volna, pálinkát mérnek-e már?” „Mindegy a neve mi, fontos, hogy engedi.” „Mennek az évek, jönnek az évek, azért a komcsik pártja kemény.”
Az utóbbi sor az Új dalok egyik darabjából, az Illegalitásban című dalból van, s így folytatódik: „Vonuljunk máma illegalitásba, hátha van remény.” A kommunista diktatúrával szemben kritikus Cseh Tamás többször belső emigrációba – mintegy illegalitásba – vonult. Hol a bakonyi erdők – barátaival alkotta, fiktív és autonóm – indiánrezervátumába, hol egy falusi iskola mállott tantermébe. Az indiánozás fölkeltette a szocialista rendszer állambiztonsági szerveinek a figyelmét, s egyik besúgójuk azt az operatív utasítást kapta 1967-ben, hogy járjon utána, az indiáncsoporttal kapcsolatban, hogy „valóban a játék köti össze őket, vagy összetartozásuknak egyéb oka is van”.
Legtöbbjüknek volt „egyéb oka” is. Utálták a diktatúrát. S igyekeztek – ha csak néhány napra is – elmenekülni a baloldali és liberális múltátírók által „puhának” becézett kádári kommunista diktatúra rideg valóságából egy álomvilágba. Cseh Tamás – indián nevén: Füst A Szemében – indiánságáról így vallott Bérczes Lászlónak a vele készült beszélgetőkönyvben: „A holland meg a német indián bemegy a boltba, és megveszi a vidrabőrt, hódprémet, kagylódíszeket, sastollat, sőt kap kész pipát, tomahawkot is, amit csak akar. Mi mindent magunk csinálunk, magunk szerzünk be úttalan utakon, lehetetlen helyeken. Ettől viszont minden értékesebb is: nem mindegy, hogy valamit öt perc alatt megveszel a boltban, vagy hónapokon át naponta rajzolod, fested, csiszolod, varrod.”
Cseh Tamás 1943. január 22-én született.
Szimbólumnak is beillik, hogy napra pontosan százhúsz évvel azután látta meg a napvilágot, hogy Kölcsey Ferenc befejezte és letisztázta a Himnusz kéziratát. 1989 óta ez a magyar kultúra napja.
Szüleivel a forradalom és szabadságharc leverése idején, 1956. november 5-én költözött vissza Budapestre. „Dörögtek a fegyverek, a teherautó ülésén anyám folyton nyomott lefelé, le, a műszerfal alá, én meg lestem volna kifelé mindenáron, és lestem is. Ma már nem tudom, hogy valóban láttam-e, vagy fotókról ismerem ezeket a képeket: halottak az utcán. Kerepeltek a sorozatok körülöttünk. Hogy ki lőtt kire, fogalmam sem volt” – emlékezett vissza.
