Az ember elválaszthatatlan az őt körülvevő természeti és társadalmi környezettől. S ennek következtében szükségszerűen elválaszthatatlan a történelemtől is. A mai jelen holnapra már múlt lesz, és ami a mi nemzedékünknek természetes, mindennapi élménye és tapasztalata, az néhány száz – vagy akár csupán pár tucat – év elteltével már történelmi könyvek lapjaira és múzeumi kiállítások enteriőrjeibe való tartalommá válik.
A XX. századi magyar irodalmi és szellemi életet megosztó népi–urbánus ellentétnek – számos más eleme és összetevője mellett – egyik lényeges pontja, hogy az egyéni, személyes problémákat vagy közösségi és sorskérdéseket tárgyaljon-e az irodalom.
Vagy tágabb értelemben föltéve a kérdést: a művészeti élet és annak irodalmi, zenei és képzőművészeti alkotásai értelmezhetők-e a történelmi kontextus ismerete nélkül? Meggyőződésem, hogy nem. S azt is vallom, hogy ha a kortárs irodalomtudománynak nem is ez az alapállása (hiszen Umberto Eco óta tudjuk, hogy „ahány olvasó, annyi olvasat”), a szűkebben értelmezett filológiának (szövegtudománynak) eleme kell, hogy legyen az adott szépirodalmi szöveg keletkezése körülményeinek – legalább minimális szintű – vizsgálata.
De hogy miért szükségesek ezek az előzetes megjegyzések Albert Gábor életművének és alkotói világának a bemutatása kapcsán, arra egyszerű a válasz. Albert Gábor (Egyházasharaszti, 1929. október 30. – Budakeszi, 2017. december 8.) ugyanis tudatosan és vállalt küldetésként a magyar nemzet történelmi kérdéseivel foglalkozott. Szinte példátlanul gazdag életművének sokszínű műfajú, tartalmú és üzenetű írásai – amelyek köre a kritikáktól az esszéken és a tanulmányokon keresztül a szépprózán át a hírlapi publicisztikáig terjed – bizonyítják, hogy életét a magyar nemzet kulturális örökségének megőrzésére és népünk szellemi értékeink továbbadására tette föl.
Könyvtárosként a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének dokumentációs osztálya születése körül bábáskodott, prózaíróként a társadalmi kérdésekre és a történelmi folyamatokra nyitott alkotó volt, szerkesztőként pedig határozott világnézeti és ideológiai (de nem közvetlen pártpolitikai kiállás, hanem a magyar nemzeti értékek melletti) elkötelezettség jellemezte. Történelmi regényeinek tematikája a középkori magyar históriától az 1848/49-es forradalomig és szabadságharcig, valamint az azt követő nyugati magyar emigrációs világig terjed. Tudományos kutatóként az első felelős magyar kormány belügyminiszterével és a Magyar Királyság 1849 nyarán hivatalban lévő második miniszterelnökével, Szemere Bertalannal foglalkozott, akiről több művében értekezett, s akinek kiadta, illetve sajtó alá rendezte egyes írásait.