A prófétaság kényszere

Szükséges-e a XX–XXI. századi embernek a magyar kultúra szellemi öröksége? Mit tanulhatunk nemzetünk múltjából? Az egyéni-személyes vagy a közösségi-történelmi traumák kibeszélése és kezelése-e az irodalom feladata? Ezekre a kérdésekre kereste műveiben a választ a kilencvenöt éve született Albert Gábor Kossuth-díjas író, művelődéstörténész, esszéista, szerkesztő.

Forrás: MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

Mindeközben az irodalmi közéletben is aktív volt, s az írószövetségben – amelynek választmányi tagja és elnökségi tagja is volt egy időben – a politikai rendszerváltozás előkészítésének egyik vezető humán értelmiségijeként volt ismert. 

Egy 1986 novemberében elhangzott írószövetségi fölszólalása miatt a kommunista diktátor, Kádár János Magyarországának államszocialista kultúrpolitikájának irányítói – s közülük főleg Berecz János – megnehezteltek rá. 

Beszédében ugyanis hangsúlyozta, hogy 1948 után a magyarságot „százszor becsapták, önérzetében megalázták, múltjából kiforgatták, hamis bűntudattal bénították […] és amikor tiltakozásul felemelte fejét, rátapostak”.

Fölszólalásában, amely nyomtatásban a rendszerváltozás évében, 1989-ben jelenhetett meg, a kommunista diktatúra okozta károkra és az 1956-os forradalomra (amit az akkori pártállami rendszer nem csupán tagadott, de kifejezetten meg is bélyegzett, s fasiszta mozgalomnak és ellenforradalomnak hazudott) való utalás után a következőket fogalmazta meg. „A történelem – a múltbeli és a jelenkori – nem engedi meg, hogy az irodalom egésze végérvényesen lemondjon a szoros értelemben vett irodalmon kívüli kötelezettségekről. Épp itt, Közép-Európában, és most, a nyolcvanas években a tiszta artikuláció érdekében az irodalom szándéka ellenére, puszta létével kénytelen vállalni ezt a botcsinálta szerepet, még akkor is, ha elhiteti önmagával, hogy sikerült megfutnia a kéretlen vagy utált »prófétaság« elől.”

A rendszerváltozás után is aktív közéleti szereplő maradt. Többek között titkára volt az általa és Tőkéczki László történész által szervezett Magyar Protestáns Közművelődési Egyesületnek, amelynek elnökségi tagja volt Szentágothai János anatómus, akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia 1976 és 1985 közötti elnöke, ifj. Bartók Béla mérnök és Nemes Nagy Ágnes költő, s mely újra megjelentette a Protestáns Szemle folyóiratot. Alapító főszerkesztőként útjára indította az Új Magyarország című polgári napilapot, ami a szinte már a megalakulásától kezdődően a demokratikus ellenzéknek nevezett liberális oldal támadásaitól szenvedő Antall József vezette kormánynak és az annak hátországát adó Magyar Demokrata Fórumnak igyekezett nemcsak médiamegjelenést biztosítani, de szellemi holdudvart is szervezni.

Közéleti és történelmi érdeklődése szinte organikus módon vezette a szociográfia felé, noha írásainak sajátélmény-anyaga szépprózai szövegeiben is bőségesen kimutatható. Úttörő jellegűnek számított a Magyarország felfedezése sorozatban 1983-ban megjelent Emelt fővel című kötete, amely a második világháború alatti és utáni Kárpát-medencei etnikai alapú népességmozgások mindennapjaival és történelmi-társadalmi hatásainak alakulásával – de mindenekelőtt ezeknek a folyamatoknak az egyének és a közösségek életére való hatásaival – foglalkozott.

A kötet létrejöttéről később így vallott: „A hetvenes évek végén szerződést kötöttem a Magyarország felfedezése sorozatban egy szociográfiára. A többéves könyvtári kutatásnak és terepmunkának lett eredménye az 1983-ban megjelenő Emelt fővel. Ebben a munkában a magyar szociográfiai irodalom klasszikusainak szellemében a huszadik századi magyar történelem legfontosabb, a nemzet életét meghatározó kérdéseit vettem számba. A nemzetiségek helyzetét, a ki- és betelepítéseket, a középparasztságot (és a magyar mezőgazdaságot) tönkretevő kulákpolitikát, a trianoni békediktátum következményeit, a bukovinai székelyek kálváriáját.”

A történelemnek – mint írásom elején már utaltam rá – mindannyian szereplői vagyunk. Az életünket azonban gyakran világpolitikai és nemzeti politikai folyamatok alakítják. Tisztában volt ezzel Albert Gábor is. Ezért nyúlt értő és érzékeny módon a Bukovinából kitelepített székelyek, a Magyarországról 1945 után elűzött németek, az 1945 és 1949 között Csehszlovákiából kitelepített, vagy menekülni kénytelen felvidéki magyarok egyéni és közösségi sorsához. Azóta már ezeket a témákat szerencsés módon a történettudomány, a regionális kutatások, a kisebbségpolitikai elemzések, a társadalomföldrajz stb. dimenziójából bőségesen vizsgálták a tudósok, s számos könyv és még több egyéb tudományos publikáció jelent meg a témakörben. Mégis: az 1980-as években az etnikai kérdésre – mint speciálisan közép-európai és Kárpát-medencei több évszázados problémára – fölhívni a figyelmet óriási jelentőségű lépés volt.

Tilkovszky Loránt történész, a pécsi egyetem akkori professzora így méltatta megjelenése idején a könyvet. „Nagyon téved, aki azt hiszi, hogy a felfedezések kora régen lejárt. Még a mai Magyarországot is újra és újra fel kell fedezni. Nem feltétlenül szükséges ehhez mindent bejárni: elég olykor egy-két faluban lehorgonyozni – mondjuk Baranyában –, és szólásra nyitni nemcsak száját, de szívét az embereknek, ők aztán elbeszélik hányatott életüket, s az egyéni sorsok történeteiből, amelyeket az író a történelmi, néprajzi, szociológiai szakirodalom megállapításaival szembesít, olyan etnikai és társadalmi közösségek képe tárul elő – a múlt tragikus megpróbáltatásaival, a megnyugvásos jelen mégsem elhanyagolható problémáival, a jövő teendőivel –, amelyek nélkül fehér foltok éktelenkednének honismeretünk, önismeretünk térképén. Albert Gábor könyve méltán foglal így helyet a »Magyarország felfedezése« sorozatban; igen értékes, hézagpótló kötete annak.”

Természetesen egy ilyen gazdag életműből, mint Albert Gáboré, az elismerések sem maradhattak ki: irodalmi érdemeiért megkapta a József Attila-díjat (1996) és a Kossuth-díjat (2015), valamint a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét (2004), s a Magyar Művészeti Akadémiának is tagja volt egészen haláláig.

Munkásságának mintegy áttekintéseként fogalmazta meg Pécsi Györgyi irodalomtörténész az alábbiakat a Kortárs című folyóirat egyik számában jó két évtizede, Albert Gábor 2003-ban kiadott két kötete (Beavatási szertartások; A cet gyomrában) elemzése kapcsán.

„Albert Gábor regény-, novella-, esszéíró, kultúrtörténész, szociográfus, és bár verset nem közöl, rendszerint ezek mellé sorolják lírikusi affinitását is. Tudósi invenciózusság, filológusi aprómunka, politológusi, történészi szakmaiság és rálátás, rétori hév, az emberi sorsok mikrovilágának mélylélektani ismerete egyként jellemzi. Ebben a valóban szerteágazó gyökerekkel és fölfelé futó ágakkal organikusan építkező íróban nem könnyű közös nevezőt találni; talán a személyesség jelenléte, a személyes érdekeltség tudatos és erőteljes vállalása leginkább a közös. Említhetem regényeit, elbeszéléseit bármennyire realisztikusak is, objektivitásra törekvők, bizonyos értelemben nyersek, bennük az író tárgyához fűződő szenvedélyes viszonya ragad meg. Prózájában nagyon sok a lírai futam, a konfesszió, az emlékezés folyamata különösen alkalmas az érzelmi viszony megjelenítésére; durva egyszerűsítéssel azt is mondhatnám, ezekben kevésbé a próza klasszikus ismérvei uralkodnak, mint a lírai én megmutatkozásának elemi vágya. A megállapítást tanulmányaira, esszéire szintén igaznak vélem. Bármihez fordul, művelődéstörténethez, történelemhez, jelenünkhöz, minden mondatát a személyesség izzó jelenléte járja át. Érezhető az is, hogy az író nem »a papírra ír«; az énismeret és a világismeret szenvedélyes stációiban valamiképpen mindig egy virtuális/valóságos közösséghez is szól, és egyetlen pillanatra nem mond le a használhatóság igényéről sem.”

Albert Gáborra is igaz az az állítás, amelyet a két háború közötti történelmi regényeket író erdélyi alkotókról tart az irodalomtörténeti kutatások némely irányzata, amelyek szerint mivel ezek az írók saját korukról (a két világháború közötti romániai kisebbségi magyarság problémáiról) nem beszélhettek, ezért a történelmi érák világába vezették olvasójukat, s az aktuális kortárs problémákat történelmi keretek között írták le. Albert történelmi regényei (amelyek tárgyalt korszaka az Árpád-kortól a tizenkilencedik századig ível) esszé-próza igényű, szigorúan megkomponált művek, saját élményeken alapuló szövegei – a szó manapság lesajnáló tartalmától és esetleges műkedvelő pátoszától mentesen – „életszagúak”, szociográfiai munkássága pedig a huszadik századi magyar sorskérdésekkel foglalkozó kutatásoknak és a napjainkban divatosnak számító „mindennapok/hétköznapok történetének” fontos forrása.

A magyar kultúráról megfogalmazott, a Hitel folyóiratban 2005-ben megjelent gondolatai ma is aktuálisak és örök érvényűek. „Manapság a globalizáció mellett talán az autonómia a legtöbbet emlegetett fogalom. A kultúra tekintetében mind a kettő fenyegetést, fenyegetettséget rejt magában. A globalizáció a létével, az autonómia viszont hiányával. A globalizáció, mondhatnám, nemzetközi kérdés, s most nem kívánok vele foglalkozni, az autonómia viszont, annak hiánya fájó és a nemzeti kultúra egészséges létét közvetlenül fenyegető kérdéskör. Az érdekek szerint, a demokrácia többségi elvén szerveződő politikai hatalom a kultúrától élesen különbözik. A kultúra ugyanis értékelvű, semmiféle külső hatalomnak nincs alávetve, önálló, autonóm jelenség. Az autonómiától azonban – legyen az területi vagy bármilyen – a hatalom úgy irtózik, mint ördög a tömjénfüsttől. A diktatúra időszakában a politikai hatalom a kultúra autonómiáját még szavakban sem ismerte el, s a kultúrát egyértelműen a politika szolgálólányának tekintette. Megtehette, mert a kultúra életéhez, működéséhez múlhatatlanul szükséges anyagi javakat a mindent birtokló hatalom bocsátotta a neki szolgáló kultúra rendelkezésére. […] A kultúra a nemzetpolitika stratégiai ágazata. Különösképp a globalizáció időszakában. A kultúra a nemzet legbiztosabb mentsvára, identitásának, megmaradásának záloga. Ennek fel nem ismerése viszont erkölcsi kérdés.”