Az a hülye fa

Lassan itt a monori találkozó negyvenedik évfordulója. És rengeteg a tanulság.

Fotó: Kurucz Árpád

Van a filmben több fontos jelenet. Az egyik legérdekesebb történetet Alexa Károly irodalomtörténész (a diktatúra által „lefejezett”, s „megrendszabályozott”, azóta már baloldali-liberális Mozgó Világ meghatározó főszerkesztő-helyettese volt, bár nem hinném, hogy a Nemzet lapjain be kell mutatni őt) mesélte el. A 80-as években náluk, a lakásukban ünnepelték Mészöly Miklós író születésnapját, és a házibulit fel is vették egy kamerával. Igazán nagy nevek voltak ott. Mészöly, Esterházy Péter, Csengey Dénes és – a talán kedvenc magyar íróm – Krasznahorkai László is. Csurka elmond egy eléggé pikáns, már-már antiszemita viccet. Az vagy sem, nem véletlenül nevetgélnek. Az egész igen spontán, Mészöly valami régi riportról beszél, amely „a zsidóknak, nem tudom, hogy melyik ünnepéhez fűződik, amikor az utcán mennek, visznek valamit”. Erre Csurka: „Május elseje”. Mindenki felszabadultan röhög. De nem ez a lényeg. Hanem, hogy ezek az emberek még együtt vannak. Csurka és Esterházy. Csengey és Krasznahorkai. A 90-es évek közepén már elképzelhetetlen lenne ilyesmi. 

Csurka István Fotó: Fortepan/Prohászka Imre

Egyáltalán hol vannak már a Csurkák, a Csengeyk, az Esterházyk? És főleg: hol van a párbeszéd? Volt valaha?

(Fáklyák)

Leszámolás Vadkeleten, ez lesz a címe legújabb könyvemnek, amelyet a rettenetes, de mára már elfelejtett kilencvenes évekről írtam, talán túl is töltődtem ezzel a valószerűtlenül színes, válltöméses időszakkal, amikor nagyszüleink álma végleg odalett. Azokat az éveket köztörvényes bűnözők és köztörvényes bűnözőnek tűnő médiacézárok uralták, a korszak az egyikük (Fenyő János) halálával ért véget, nagy riválisát (Gyárfás Tamást) éppen mostanában ítélték el. A szövegben a sok-sok antagonista mellett feltűnik egy-egy példakép, mondjuk Krassó György vagy a már megidézett Csengey. Szálfák a(z ellen)szélben. 

Utóbbi (ahogyan Krassó) egyszerre volt európai és magyar, keszthelyi és budapesti, nem véletlenül gyűlölték annyian az elit tagjai közül. Jobbról azok, akik szerint „liberális áruló” vagy „alkuképtelen”, esetleg „túl radikális” volt, a liberálisok és posztkommunisták közül pedig azok, akik minden kiemelkedő (és főleg támadhatatlan), nem velük tartó honfitársukat valahol mélyen megvetették.

Abszurd és kegyetlen, de Csengey korai halála egyfajta lehetőség volt és maradt nekünk, a közösségnek, a közönségnek az álmodozásra: ő legalább tiszta maradt, maradhatott. 

Ebben hiszünk. Pontosabban: „tudjuk”, érezzük azt, hogy őt nem sikerült volna bemocskolni. Biztosak vagyunk abban, hogy később sem vett volna részt a méltatlan játszmákban, üzletelésekben, nem forintosította volna az igazságot, nem védekezett volna félrebeszélésekkel, nem magyarázta volna ki a múltat. Nem épített volna villákat, lakónegyedeket, nem láttuk volna vadászatokon, hatalmas jachtokon, nem gyűlölködött volna még megkeseredve sem. Szükségünk van ezekre az ideálokra. 

Ennek köszönhető, hogy Csengey Dénes a konzervatív közösségen belül legenda volt és maradt. De azért őt még kis szemétdombunk túloldalán is sokan tisztelték. Hasonlóan alkotótársához, Cseh Tamáshoz. Ebben persze komoly szerepe van a „kapocs” Bereményi Gézának, akit (és ez sajnos már egészen kivételes eset) ma is mindkét „oldal” elismer és ünnepel. Joggal. 

De Csengey más. Ő a tragikus hős. Aki előre elrendeltetetten elbukik, mert ebben a mocskos játszmában, ezen a helyen, a ragacsos szocializmusból megszületett primitív Vadkeleten, a 90-es évek Magyarországában nem győzhetett. Éppen a jelleme miatt. Ugyanúgy meg kellett halnia, akár Krassónak. És talán nem is vigyázott magára. Hasonlóan Krassóhoz. Általában komoly ára van az igazságkeresésnek. 

És az is biztos, hogy itt a legkönnyebb tiszta szívvel meghalni. A vonat lehet valóságos, mint József Attila vagy Latinovits Zoltán esetében, de lehet szimbolikus is, elvakíthat az újra és újra más színűre, arculatúra festett monstrum: vajon hányunkat gázolt halálra az elmúlt száz évben? Volt, aki az asztalra borulva kapott szívrohamot, volt, akit addig ócsároltak, üldöztek, piszkáltak, amíg rákos lett, alkoholista, más magát emésztette el, belehalva az ellenállás reménytelenségébe. Neves, névtelen áldozatok hullottak ki a 90-ben átcímkézett húsdaráló résein.

Csengey Dénes is fiatalon ment el. Sokan gondolják azt, hogy elégette magát a küzdelemben. Kétségtelen, hogy önpusztító életet élt. Mások megrendezett gyilkosságnak tartották, tartják a halálát.

Csengey Dénes Fotó: Fortepan/Prohászka Imre

Fogalmam sincs, hogy mi történt, de tény, hogy a 90-es évekre visszatekintve, főleg annak az első felére gondolva, bármit el tudok képzelni. Tort ültek a posztkommunisták, a privatizálás nagymesterei és önjelölt prófétái: bárhogy nosztalgiázzunk, az az időszak a susogós ruhákba öltözött, bunkó maffiózók, a Szeva bácsik, a Jusztok, az átmentett Csepi Lajosok, a pufajkás Horn elvtársak világa volt. 

Majd az évtized második felére ránk telepedett a teljes reménytelenség. Már azokra, akik érzékelték, meglátták a valóságot, és nem hitték el a teljesen egyoldalú média és véleményvezérek hamiskás meséit. Robbantások, lövöldözések, nyílt leszámolások. Csengey után Antall Józsefet is elveszítette az ország. Közben ’94-ben jöttek a tizedelések a médiában, és nyilván máshol is. Volt, aki beállt a sorba, más kivárt, túlélt, de sokan belehaltak. Hang nélkül, szintén némán bújtak a gödörbe.

Ez lett a következménye annak, hogy a monori álomból semmi sem lett. Ez is előre elrendeltetett volt. Nem nagyon létezett más forgatókönyv. 

(Petőfi)

„Ott essem el én, / A harc mezején” – írta Petőfi Sándor, Csengey Dénes nagy költői példaképe. Nem hiszem, hogy Csengey ugyanezt a véget kívánta volna. Kisgyermekei voltak, szerető felesége, barátai, élete, álmai, céljai. Mégis így történt. Ott esett el ő is. 

Sokak lelkében máig kései, talán korszerűtlen Petőfiként él, ahogy lobogó hajával, Trabantjával járja az országot, verselve, szónokolva, harcban egy nehézsúlyú, néhol láthatatlan, néhol előtűnő, szinte megfoghatatlan ellenféllel. 

Értünk égett el, ha nem is gyújtotta fel magát, ahogyan Bauer Sándor, mégis, hasonló láng ***elemésztette. EMÉSZTETTE EL*** Hogy – Krassóhoz hasonlóan – egy kis bátorságot, hitet, erőt csepegtessen belénk. Hogy belássuk, meg lehet próbálni, nem kell félni, igenis oda kell állni. Szembe lehet menni a gépezettel, még akkor is, ha a masina talán legyőzhetetlen, még akkor is kutya kötelességünk megkísérelni az ellenállást. Nem a jelenért, a jövőért. Ha belehalni nem is szabad. A rohadt életbe, szakad ki az emberből, ha belehalni nem is szabad.

Barátja és alkotótársa, Cseh Tamás ezt mondta róla: 

„Bemerészkedett a kígyó politikusok közé, és azt hitte, hogy azzal a hatalmas igazságérzetével partra evezhet a hátsó szándékokkal átszőtt nyúlós kulimászban. Azt hitte, az emberek úgyis az igazsághoz igazodnak. Hát nem. Ebbe halt bele.”

Pontos, szívszorítóan igaz. Nem sokkal később Cseh Tamás is meghalt. Azt hiszem, ez volt az utolsó interjú, ahol még megszólalt. S mi itt maradtunk, már akkor árván, és azóta is újra és újra elárvultan, elárultan. Fel kellett nőnünk, ahogyan a gyermekeinek is. Sikerült. Büszke is lenne rájuk. De nem lehetett ott mellettük.

(Árvaság)

A 2002-es vereség után hirtelen elfogytak a fideszesek, sok-sok narancs szertegurult, és gurulás közben szegfűvé, szabad madárrá változott. Majd elindult egy vita, publicisztika-sorozat, éppen itt a Magyar Nemzetben. Az az időszak volt a konzervatív sajtó hőskora. De miért kell ehhez a bukás? Most milyen a konzervatív sajtó? Őszintén. És ne mutogassunk a másik oldalra, magunkhoz mérjük magunkat. 

Hol tartunk negyven év után? Milyen fénnyel világít a Nappali hold? Van-e igény ma kritikára, önkritikára, önvizsgálatra, meghallaná-e valaki Csengey vagy Krassó szavát? Még nincs késő. A harc mellett talán nem ártana némi elmélyülés és csönd, magunkba mélyedés. Hogy a végén ne együtt zokogjunk abban a bizonyos mosókonyhában. Tíz év múlva. Húsz év múlva. Örökké. 

A borítókép Kurucz Árpád felvétele