1937-ben a gyártóüzemet kinőtték, azért átköltöztek a dachaui koncentrációs tábor tőszomszédságába. Hogy zsidó táborlakók dolgoztak-e a gyárban, azt a nürnbergi perben az érintettek tagadták, de minden bizonnyal felhasználták – persze ingyen és kényszerrel – a munkaerejüket. 1940-ben az allachi telepet átmenetileg bezárták, majd az újranyitáskor házi kerámiagyárrá alakították át. A háború végén az üzemet az amerikaiak foglalták el, ezután sokáig gazdátlanul állt, majd végleg lerombolták.
A három alapító túlélte a háborút. Diebitsch évtizedeken át porcelánfestőként dolgozott, 1985-ben halt meg. Theodor Kärner két évet töltött a moosbachi internálótáborban, majd 1966-os haláláig az új német porcelánipar vezető tervezőjeként irányított különböző cégeket. Franz Nagy 1962-ben halt meg Münchenben. Háború utáni tervezői munkájában Diebitsch és Kärner minden bizonnyal felhasznált sablonokat, mintákat, ötleteket az allachi gyárból, de ennek részleteit – nyilvánvalóan – csak őt ismerték, tudhatták.
Manapság a termékeiket hatalmas összegekért vásárolják meg gazdag emberek, a medvés és politikai tárgyú tárgyak iránt elsősorban az orosz milliárdosok érdeklődnek. Porcelánipari szakemberek szerint a hajdani cég minőségi termékeket gyártott, de kétségtelen, hogy a náci múlt és a tiltás mítosza felsrófolja az árakat. Hirdetési oldalakon hazánkban is felbukkannak Allach-tételek, de az igazán egyedi, értékes darabokért alaposan a zsebbe kell nyúlni. Hogy megéri-e annak ismeretében, hogy rabszolgaként tartott foglyokkal dolgoztattak, valamint Himmlerék személyes őrületét táplálták, nem könnyű a válasz. A porcelánok mindenesetre szépek – a többiről pedig ne beszéljünk, ha pedig igen, akkor nem árt pontosan felmérni, kik, miért és hogyan gyártottak az utókornak efféle „kegytárgyakat”.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!