Ne kerülgessük, velünk, magyarokkal, pontosabban Nagy Ferenccel kezdődött az allachi porcelángyártás története. Nevezett úr Pécsett született, szakmai ismereteit a Zsolnayban szerezte, majd sihederként Németorországba költözött. Franz Nagy néven lassan felkapaszkodott a porcelániparban, alapos képzést és gyakorlatot szerzett, végül 1927-ben ingatlant vásárolt, ahol pár évvel később önálló gyárat épített. Allachban, akkoriban még München külvárosában a nácik hatalomátvétele után indult meg a gyártás, mégpedig a következő porcelánművész triásszal: Franz Nagy, Theodor Kärner és Karl Diebitsch.
A kulcsfigura kétségkívül Diebitsch, aki már 1920-ban belépett a náci pártba. Barátsága Heinrich Himmlerrel, az SS későbbi vezetőjével és más náci vezetőkkel ebből az időből származik, sőt Diebitsch a Freikorps tagjaként fegyverrel is harcolt a szélsőjobboldalért. Amikor Himmler felfigyelt Allachra, hamarosan eldőlt, hogy az SS háziműhelyeként gyártanak majd műtárgyakat. Diebitsch ekkor már az SS tagjaként szolgálta Hitlert, sőt – kevesen tudják – a többek között Hugo Bossék által is gyártott fekete egyenruhákat másodmagával ő maga tervezte. Diebitsch és társai mindenesetre megbízható káderként irányították a gyárat, ahol a háború kirobbanásáig teljes termékprofillal jelentkezett az alapító triász.
Ha mai szemmel nézzük Franz Nagyék porcelánjait, megállapíthatjuk, hogy a tervezők és a készítők voltaképpen professzionális munkát végeztek. Igaz, ebben semmi rendkívüli nincs, hiszen a porcelánipar akkor már egyébként is magas színvonalon állt Németországban. A nácik ösztönzésére az allachi üzem ideológiailag fontosnak ítélt alakokat, zord rohamosztagosokat, lelkesen integető német lányokat, harcoló katonákat, mindenféle náci pártfigurát öntött szoborba, és ezeket világszerte terjesztették. Ugyanakkor a vélt vagy valóságos német mitológiai alakjait is megformázták. Elsősorban állatábrázolásaik eredetiek, medvék, rókák, szarvasok kerültek ki hófehéren, kecses vonalakkal a hajdani gyárból. Gyertyatartókat is készítettek, a fajansz Julleuchterből például csak 1939-ben ötvenezernél is többet dobtak piacra. Kifejezetten kedvelték továbbá a pogány germán szimbólumokat. Allach erős gyártási volumenét jól jelzi, hogy az SS-tiszteket külön műtárgyakkal is megajándékozták a téli napfordulóra. Porcelánjaikat már alakjukról, stílusukról is bárki könnyen felismerhette, a műtárgyak alján pedig Franz Nagy nevével vagy az SS stilizált rúnájával azonosíthatta a gyárat. A csúcson nagyjából 240 kerámiamodellel dolgoztak. Himmler személyesen pártfogolta és segítette az üzemet, sőt maga Hitler is megbecsülte az allachi munkálatokat, maguk között nyilván náci ezoterikus hírvivőként üdvözölték őket.
1937-ben a gyártóüzemet kinőtték, azért átköltöztek a dachaui koncentrációs tábor tőszomszédságába. Hogy zsidó táborlakók dolgoztak-e a gyárban, azt a nürnbergi perben az érintettek tagadták, de minden bizonnyal felhasználták – persze ingyen és kényszerrel – a munkaerejüket. 1940-ben az allachi telepet átmenetileg bezárták, majd az újranyitáskor házi kerámiagyárrá alakították át. A háború végén az üzemet az amerikaiak foglalták el, ezután sokáig gazdátlanul állt, majd végleg lerombolták.
A három alapító túlélte a háborút. Diebitsch évtizedeken át porcelánfestőként dolgozott, 1985-ben halt meg. Theodor Kärner két évet töltött a moosbachi internálótáborban, majd 1966-os haláláig az új német porcelánipar vezető tervezőjeként irányított különböző cégeket. Franz Nagy 1962-ben halt meg Münchenben. Háború utáni tervezői munkájában Diebitsch és Kärner minden bizonnyal felhasznált sablonokat, mintákat, ötleteket az allachi gyárból, de ennek részleteit – nyilvánvalóan – csak őt ismerték, tudhatták.
Manapság a termékeiket hatalmas összegekért vásárolják meg gazdag emberek, a medvés és politikai tárgyú tárgyak iránt elsősorban az orosz milliárdosok érdeklődnek. Porcelánipari szakemberek szerint a hajdani cég minőségi termékeket gyártott, de kétségtelen, hogy a náci múlt és a tiltás mítosza felsrófolja az árakat. Hirdetési oldalakon hazánkban is felbukkannak Allach-tételek, de az igazán egyedi, értékes darabokért alaposan a zsebbe kell nyúlni. Hogy megéri-e annak ismeretében, hogy rabszolgaként tartott foglyokkal dolgoztattak, valamint Himmlerék személyes őrületét táplálták, nem könnyű a válasz. A porcelánok mindenesetre szépek – a többiről pedig ne beszéljünk, ha pedig igen, akkor nem árt pontosan felmérni, kik, miért és hogyan gyártottak az utókornak efféle „kegytárgyakat”.
