A győrvári kolbász

A „Haza, a magasban” (Magyar nemzetismeret) valóságos enciklopédiája mindannak a tapasztalatnak, hogy mi is az, hogy hungarikum, mivégre is a magyar kód.

Alexa Károly
2020. 02. 12. 9:54
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Egyszer már elmélkedtem ezeken a hasábokon arról, hogy – hagyjuk a filozófiát, de mellőzzük a misztikát is – milyen gyakran kell felfigyelnem bizonyos egybeesésekre, termékeny véletlenekre, az agyhullámok meglepő interferenciájára. Biztos, hogy mindannyiunknak vannak efféle élményeink, de az a tapasztalatom, hogy idősödvén megnő az ember érzékenysége ezek észlelésére. Ha nagyon sarkítani akarnám, még addig is elmennék, hogy mintha ezeknek a különös eseteknek olykor „megismerési funkciójuk” is volna: olyan dolgokra hívják fel a figyelmet, amelyeket különben észre sem vennénk. A költők, a zenészek és a festők számára ez persze természetes jelenség, mondhatni, munkaköri minimum: két váratlanul egymás mellé kerülő hang, két egymásnak szélsőségességében is megfeleltethető színfolt vagy két meghökkentően disszonáns szó összekapcsolódva egészen új minőséget teremthet.

Az a minapi eset, amelyet ezekkel a közhelygyanús mondatokkal akarok bevezetni, arról mindenesetre meggyőzött, hogy bizonyos egybeesések és termékeny véletlenek nem véletlenül esnek meg éppen ott, ahol mintha véletlenül megtörténnének – ugyanaz a közeg kell hozzá, hasonló észjárás, köz- és magánemberi ízlés, életforma, világnézeti elköteleződés.

De már ideje a tárgyra térni! Sok év után – némely régi cikkemre emlékezve – újra felmerült bennem, hogy utána kellene nézni-néznem a „hungarikumoknak” mint a „nemzeti kódok” egyik jól meghatározható és sajátosan markáns halmazának. Mert mintha a nyilvánosságban manapság már kevesebb izgalmat keltenének az idevágó hírek, mint valaha. Talán van annak már egy évtizede is, hogy oly sok szó esett ezekről: akkortájt, amikor a mozgalom felívelt, majd lassan-lassan mintha kezdte volna megtalálni a maga intézményes formáit.

Jómagam egy háromszáz lelkes falu és egy nyolcvanezer lakosú kerület „értéktárbizottságának” is tagja voltam. Gyűlések és gyűjtések, kiállítások és viták, országjárás és a politika „győzködése”. Jó visszaemlékezni arra, hogy ez a – valóban – nemzeti felbuzdulás milyen sikeresen terelte a közérdek és a közízlés régióiba a mániákat, a „kiscsoportos” elfogultságokat, és azt is jóleső felidézni, hogy az állam sem próbálta maga alá gyűrni az élénk állampolgári kezdeményeknek ezt a hallatlan gazdagságát.

Nem hiányzott innen a kedély sem. Ki ne emlékeznék például a paksi és a tiszai halászlé vagy a dél-dunántúli és az észak-magyarországi bikavérek közötti öldöklő küzdelemre? Jómagam kurucosan még azt is bátorkodtam szóba hozni, amikor a nádudvarival szemben megdicsőült a karcagi birkapörkölt, hogy életem legjobb enemű ételét a kismarosi Patak étteremben ettem. Persze ez sem volt egészen igaz. Hajdanában, a nyolcvanas évek elején micsoda összejövetelek zajlottak Karcagon – szegény, azóta eltávozott – ifj. Szabó Miska fazekas (és rackatartó) házában, ahol a Mozgó Világ fővárosi szerkesztői és elvetemült avantgárd művészei együtt tunkolták a lassan hűlő szaftot – ó, a faggyúnak az a halvány jelenléte… –, és rágcsálták a csontocskákat a környék dekoratív hölgyeivel és bajuszos kunjaival. Van-e ennél jobb és emlékezetesebb megjelenése annak, amit az ember nemzeti kódnak vél?

Nos, az utóbbi napokban próbáltam felidézni emlékeimet, és megkíséreltem összeszedegetni dokumentumaimat. Az előbbit órákba telne felsorolni, de az utóbbi is befedi a fél íróasztalt. Amiről „papír van”, már az is végeérhetetlen – akárhová nyúlok a megyei, a tájegységi, a települési könyvecskékben, füzetkékben. A zöm nyugat-dunántúli, mi tagadás. Gencsi verbunk, cáki pincesor, mesztegnyői rétes, a szőlő jövésének könyve (Kőszeg), őrségi fazekashagyomány és tökolaj, muraközi ménes, csingis fogat Halásziban, máriaújfalui víztározó, Szentegáti Drotter májas… Azért nincs sok értelme a felsorolásnak, mert kellő türelemmel az interneten (alighanem) minden tájegység és település értéktára fellelhető.

Azért egyetlen kivételként hadd említsek meg egy régebbi kétkötetes, újabb és újabb kiadásra felettébb érdemes kiadványt, méghozzá az értéktármozgalom egyik spirituális központjából, Lakitelekről. Ez a „Haza, a magasban” (Magyar nemzetismeret) az Antológia Kiadótól, amely valóságos enciklopédiája – iskolásoknak ajánlva – mindannak a tapasztalatnak, hogy mi is az, hogy hungarikum, mivégre is a magyar kód.

Idevágó tudásunk kellően strukturált lett a kezdetek után, azaz hierarchizált formában van jelen az elérhető kulturális „felületeken”, s mára már ez a lényeg. 2012 óta törvény rendelkezik arról, hogy mi és miként kerülhet be a „nemzeti értékpiramisba”, a magyarság csúcsteljesítményei és jellegadó tényezői közé, lefedendő nemzeti „nagylétünk” (Kisfaludy Károly) teljességét. Felállt a szakbizottsági rendszer, és készült módszertani kézikönyv, és van miniszteriális irányítás. Ugyancsak kedvemre való véletlen, hogy ennek élén parlamenti képviselőm és barátom, V. Németh Zsolt áll mint „a kiemelkedő nemzeti értékek felügyeletéért felelős miniszteri biztos”, aki – hadd büszkélkedjem – olykor bizony idéz egy-egy mondatot programbemutató előadásaiban ezekből az én lugasbéli „nemzeti kódos” irományaimból is.

A látszat az, hogy a hagyományápolásnak és az értékközvetítésnek ez a magyarországi (s jó pár helyen a határokon is átnyúló) mozgalma bár veszített napi izgalmából, lényegében pár év alatt beépült a kisközösségi élet és a szélesebb értelemben vett nemzettudat mindennapi rítusai közé. Ki tudná fölsorolni, hogy hány és miféle fesztiválok várják a vendégek százait és ezreit falvainkban, kis és nagyobb városainkban, olyanok, amelyek zömmel egy-egy helyi értékhez kötődnek. De a „fesztiválozó” – tudjuk jól – nemcsak azokban az élvekben merül el, amelyek odacsábították, hanem bizony azok környezetében is.

És hát a véletlen, az egybeesés… Kalandozgatván a feljegyzések és az emlékek között, mind szűkülőbb körökben a Vas megyei régiókban, utóbbi évtizedeim választott élőhelyén – azok a hetyei szüreti bálok, büki pálinkamustrák, farkaserdei trófeaszemlék, azok a falunapi mókázások mindenfelé, pórszombati gyümölcsészeti együttlétek, viszáki pajtaszínházi kiállítások-sütögetések-poharazások, ahogy V. Németh Zsolt, miközben őshonos kutyafajtáinkkal kapcsolatos génmegőrzési programról okítja a jelenlévőket Pecölön, előhúzza a kebléből mindentudó furulyáját, Szarvas Józsi meg belekap Adyba és „tündérkerti” regéibe.

Megszólal a telefon a másik végén Marton Ferenc megyei alelnökünkkel, innen a szomszédból, Jánosházáról, hogy nem érnék-e rá most szombaton „átlépni”, ahogy errefelé fogalmaznak, Győrvárra az évente szokásos gasztrofesztiválra, amely az agrártárca (azazhogy a nemzeti értéktárügy) hathatós rokonszenvét is bírja. Ahol jelen lesz vagy másfél száz meghívott a Kárpát-medencéből, a Muravidéktől a Hargitáig és Hunyad megyéig, 29 csapat dolgozza fel és főzi-süti a maga kódja szerint a disznót a hajdinásoktól a csomborosokig, és a cél nem más, mint 3200 méter kolbász együttes előállítása. Amelyet majd a püspök úr óvó tekintetétől kísérve a megyei Caritas fog átvenni.

Lesznek kis helyi értéktári bemutatók is természetesen. És itt lesznek barátaink Ikervár testvértelepüléséről, Lozsádról is. Aki nem tudná, ez egy hétszáz éves zsákfalu a hótromán Hunyad megye mélyéről, a szórvány szórványa, a népességének azonban ma is pontosan a fele református magyar, a tatárok elől menekülő székelyek ivadéka, mindenesetre az egyetlen törzsökös magyar nyelvű falusi közösség ebben a régióban. Hát persze, ha úgy vesszük, ez is aprócska hungarikum: ez az utazás Lozsád és Győrvár között, merthogy bizonyos pontokból nézve ugyanegy régiónak mondhatjuk Vas megyét meg „Județul Hunedoara”-t.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.