A nyomor foltjai

A nagyapa volt az első a családban, aki értelmiségivé „züllött”, mondja Albertini Béla fotótörténész, felidézve: felmenői svájci olaszok voltak, akik egy neves kéményseprő-dinasztia tagjaként érkeztek meg Budapestre a XIX. század elején. Ő maga tizenhat évesen kezdett érdeklődni a fotográfia iránt, de csak huszonöt éve él meg belőle hivatásszerűen. Idén nyolcvanéves.

20200212 budapest albertini bela foto tortenesz havran zoltan magyar nemzet Fotó: Havran Zoltán

– Fotózik is, vagy csupán ír a fotográfiáról?

– Valamikor régen gyakorló foto­gráfus voltam. Ennek messzire nyúló múltja van. Azzal kezdődött, hogy apám, aki gyógyszerész volt, hazajött a második világháborúból, és bejelentette: fényképész lesz. A meglepetés nagy volt. Én akkor ötéves lehettem, fogalmam sem volt arról, mi történik. Azt végképp nem tudtam, hogy a XIX. században gyógyszerészekből is gyakran lettek fényképészek. Sosem felejtem el, a patika kertjében egyszer felállították a háromlábút, én pedig felléphettem arra a kis lépcsőre, amelyet apám a magasabb polcokon lévő gyógyszerek elérésére használt, majd a fekete kendő alatt ránézhettem a matt üvegre. A távolban, a kert végében felpiroslott egy japánbirs virága… Fantasztikus élmény volt! Ekkor kezdődött ismerkedésem a fényképezéssel. Aztán jött az államosítás, és apám látta, hogy nagy múltú fotográfusok mennek tönkre. Feladta ezért a fényképezéssel kapcsolatos reményeit, visszatért eredeti szakmájához. A gimnáziumban egyedül nekem volt fényképezőgépem, egy fantasztikus Útitárs két rekesznyílással és két záridővel. Ezzel fényképeztem az iskolatársaimat, majd néhány forintért eladtam nekik a róluk készített képeket. Később bekerültem a szombathelyi Felsőfokú Tanítóképző Intézetbe, ahol a kórház fotográfusa, Weszelits Jenő foglalkozott néhányunkkal. Ő volt az első igazi mesterem. Azt mondta, ha betartjuk az előhívási szabályokat, eredményes lesz a munkánk. Bár minden tőlem telhetőt megtettem, hamar kiderült, nincs elegendő érzékem a fényképezés gyakorlatához, ezért elméleti irányba indultam el.

Fotó: Havran Zoltán

– Ledoktorált fotóesztétikából, majd fotótörténetből kandidátusi címet szerzett.

– A Művelődésügyi Minisztérium friss alkalmazottjaként egyre jobban belemélyedtem a fotószakmába. Kritikákat kezdtem közölni a Fotóművészetben, és bekerültem a Magyar Fotóművészek Szövetségébe mint szakíró. Egyszer ki akartak küldeni egy konferenciára Belgrádba. A jugo­szláv főváros rózsaszínnek számított abban az időben, már majdnem nyugatnak. A minisztériumban ezért leállították a projektet. Arra hivatkoztak, hogy Albertini elvtársra idehaza van szükség. Ekkor merült fel bennem, hogy ez vajon a jövőben is így lesz-e. Hogy amikor bennem szakmai perspektívák körvonalazódnak, akkor a hivatal meg fog gátolni a megvalósításukban? Mivel nem voltam harcos fajta, kicsit körülnéztem, mit tehetnék, majd valamivel kevesebb fizetésért tanítani kezdtem a Zsámbéki Tanítóképző Főiskolán. A kandidátusi dolgozatomat évek múlva fotótörténetből írtam meg. Ez 1984-ben jelent meg Magyar fotókritika (1839–1945) címmel.

– Mi irányította a szociofotó felé?

– Amikor elméleti megközelítésben kezdtem el fotótörténettel foglalkozni, felismertem, hogy a szociofotó kutatásában izgalmas lehetőség rejlik. Meg is jelent egy önálló kötetem, A magyar szociofotó története a kezdetektől a második világháború végéig címmel, de interjúkat is készítettem a Fotóművészet számára magyar származású szociofotósokkal. Köztük Irena Blühovával, aki Blüh Irénként született Vágbesztercén 1904-ben, és Bauhaus-hallgató volt. Úgy jutottam el hozzá, hogy az egyik nagybaracskai alkotótelepen részt vett a csehszlovákiai Huszár Tibor, aki neves fotóművésszé vált. Ő vetette fel, hogy összeismertet a szerinte érdekes művésznővel, akiről abban az időben nálunk még senki sem tudott. Kimentem Pozsonyba, több alkalommal is találkoztunk. Már elmúlt nyolcvanéves ekkor, de hallatlanul frissen gondolkodott. Megkerestem Szélpál Árpádot is, aki Párizs mellett élt egy kisvárosban, és az 1930-as évek egyik legismertebb szociofotósának számított. Vele levélinterjút készítettem. Megszólaltattam Besnyő Évát is, illetve Gönci Sándort, aki a Kassák-féle szociofotós csoportnak volt a tagja.

Magány és szegénység 1971-ben
Fotó: Fortepan–Urbán Tamás

– Maguk a művészek hogyan értelmezték a szociofotót: nyomorfotóként fogták fel?

– Elsősorban igen. Ám azt hozzá kell tenni, hogy a magyar szociofotó-produktumok nem alkottak homogén masszát. Létezett a fotóriporteri szociofotó, amelynek nem volt politikai indíttatása, inkább a szenzáció és a dokumentarizmus irányába futott. Emellett érvényesült a nagyon erőteljes szociáldemokrata ihletésű szociális fényképészet, amelyet a szociáldemokrata párt szervezett az osztrák és – kisebb arányban – a német párt munkái alapján. Itt jön be a képbe a Szovjet­unió szerepe, ugyanis a németországi szociofotót innen fűtötték. Ezért kellett kutatásokat végeznem Moszkvában és Lipcsében. Egy másik vonulat a népi írók szociográfiai mozgalmához kötődött. Ezt elsősorban Kálmán Kata Tiborca képviselte, és az orosházi Müller Miklós, aki Spanyolországban fejezte be pályafutását. A kommunista mozgalomhoz is kötődött szociofotó, ám illegalitása miatt ez meglehetősen szűk körű maradt.

– Minőségét nézve milyennek nevezhető a korszak termése?

– A magyar szociofotó elsődleges funkciója a dokumentálás volt, de olyan fotográfusok is alkottak, akiknek a kép esztétikai megformáltsága is számított. Sajátos irányzatot képviselt a Kassák-féle szociofotó-mozgalom is, amely részben a szociáldemokrata irányzathoz kapcsolódott, bár Kassák kissé szembeszállt az akkori pártvezetéssel, önálló úton haladt. Kifejezetten arra törekedett, hogy az általuk művelt szociofotográfia ne csak nyomorfotográfia legyen, hanem esztétikai minőséggel is bírjon. Ilyen értelemben kijelenthető: léteztek minőségi különbségek az egyes életművek között.

Idős férfi Kiskunfélegyházán, 1969
Fotó: Fortepan–Erdei Katalin

– Hogyan alakult a szociofotó sorsa a szocia­lizmusban?

– A szocializmus korai időszakában tiltott volt. A Rákosi-korban szóba se jöhetett. Ebben az időben nem lehettek Magyarországon szociális problémák, tehát szociofotó sem létezhetett. Kálmán Kata nagyon szeretett volna magának egy kiállítást, de nem kapott rá engedélyt. Fordulat 1956 után következett be. A hetvenes-nyolcvanas években megindult a társadalomlátó fotográfia-készítés, amely Korniss Péter és Féner Tamás nevéhez köthető. Izgalmas volt az a képanyag is, amelyet Révész Tamás készített a cigányok között. Vagyis kialakult egy olyan gyakorlat, amelynek nyomán 1981-ben érdemessé vált megnyitni a Nagybaracskai Fotográfiai Alkotótelepet. Egy évvel később, az egykor betiltott szolnoki szociofotó-kiállítás ötvenedik évfordulóján úgy gondoltuk, felidézzük az eseményt, de a visszatekintő tárlathoz kortárs anyagot is kapcsolunk. Nagy idegesség támadt erre a megyei pártbizottságon. Odaszóltunk ezért a fotográfus Katona Istvánnak, Kádár titkárságvezetőjének, aki fogta a K-telefont, és értesítette az elvtársakat: ne aggódjanak, mert nem ez a kiállítás fogja megdönteni Magyarországon a szocializmust. Tehát ahogyan 1932-ben idegességet váltott ki a tárlat, amelynek képeit elkobozták, 1982-ben úgyszintén. Volt egy másik hasonló eset is. Csillag Katalin művészettörténésszel felhoztuk a Budapest Galériába az egyik baracskai tábor képeit. Az volt a koncepcióm, hogy olyan katalógust csináljunk, amelybe – ha bélyegméretben is, de – bekerül az összes kiállított kép. Ezek között volt egy, amely szerepelt a falon, de a katalógusban nem jelenhetett meg. A fotón falusi ember volt látható, amint Lenin-képet tart a kezében. Számára ez kitüntetést jelentett. A problémát az okozta, hogy aki ilyen elismerésben részesül, az nem lakhat olyan körülmények között, mint a férfi a képen. Megoldottuk. Kihagytuk a katalógusban azt a kockát, ahol ennek a fotónak lett volna a helye. Miután lezajlott a rendszerváltás, megszerveztünk egy retrospektív tárlatot, amelyen ezt a katalógust is kiállítottuk, de beleragasztottuk a tiltott képet.

– Milyen a jelen szociofotója?

– Az a közeg, amelyben a szociális fotográfia élni tud, megváltozott, a vizuális ingerküszöb megemelkedett. Adok rá példát egy másik területről. Robert Capa a világ legjelentősebb hadi fotográfusa volt, mégis csak néhány képén látni vért. Ha viszont bemegyünk egy World Press fotókiállításra, annyi a vér a munkákon, hogy szinte alájuk tesszük a kezünket. Ami tehát hajdanán izgalmat váltott ki, az a későbbiekben már változó fogadtatásban részesül. A klasszikus korszakban a szociofotó legfőbb hordozóeszköze a sajtó volt, azóta bejött a televízió, majd az internet és a mobiltelefon. Fogalmunk sincs arról, mekkora fényképforgalom zajlik ezeken az eszközökön. Ha pedig végiggondoljuk, mekkora mértékben és sebességgel radikalizálódott a digitális fotók tartalma, a jelenséget egyetlen szóval jellemezhetjük: elképesztő!