Helene Hannemann német ápolónő az 1920-as évek elején házasságot kötött Johann Hanstein roma hegedűművésszel. A náci eszmékkel telítődő Németországban esküvő előtt a tiszteletes megpróbálta lebeszélni őt a természetellenesnek tekintett frigyről, az anyakönyvi hivatal munkatársai pedig csak bírói közbejárásra voltak hajlandók kiállítani a polgári esküvőhöz szükséges papírokat. A párnak öt gyermeke született, miközben a férj a faji rendelkezések miatt elvesztette munkáját a Berlini Filharmonikusoknál. Az asszony kórházban, két műszakban dolgozott, hogy meg tudjanak élni. Így érkeztünk 1943 májusához, amikor a roma holokauszt rendelkezései utolérték a családot. Egy reggel rendőri különítmény érkezett értük, pontosabban mondva a gyermekekért és az édesapáért. Helene Hannemann árja származású volt, az ő neve nem szerepelt a papírokon. Az őrmester nyomatékosan ki is jelentette, hogy az asszony marad.
Ő azonban gondolkodás nélkül a családjával tartott – és érkezett a náci birodalom roma lakosai számára kijelölt gyűjtőhelyre, az Auschwitz-Birkenauban elkülönített cigány táborba.
Az Auschwitzi bölcsődal című könyv az asszony és gyermekei táborban töltött életét mutatják be 1943 májusától 1944. augusztus 2-ig. Mario Escobar spanyol történész könyve a foglyok szemszögéből idézi fel a tábor mindennapjait, valamint az embereken kísérletező Josef Mengele tevékenységét. A történet csupán néhány ponton tér el a valóságos eseményektől, például Himmler látogatása nem úgy és nem akkor történt, ahogy és amikor a könyvben olvashatjuk, de a valóságtól eltérő részletekre maga a szerző hívja a fel a figyelmet utószavában.
Helene Hannemann tehát létező személy volt, egy árja asszony a cigány táborban. A róla szóló könyv pedig igaz történeten alapul, méghozzá csaknem minden részletében. Az Auschwitzi bölcsődalban így valós események olvashatók egy tényszerűségre törekvő történész tollából, aki viszont dokumentálás helyett regényírásra vállalkozott. De miért érdekes ez? Mert a regényírást sokan ma is a történetmesélés felső fokának tartják, amely az olvasást személyes élménnyé emeli. Az igazi regény időszakos függőséget okoz az olvasóban, aki lapozás közben aggódva méricskéli a még hátralevő oldalakat, és előre sajnálja az elkerülhetetlen pillanatot, amikor a történetnek majd vége szakad. Ezt az élményt a roma holokausztról szóló regény nem adja meg. Ahhoz az auschwitzi cigány táborban játszódó történet túl szikár és realisztikus. Az események a valóságot követik, hiába látjuk a tábort a foglyok szemszögéből, a képek elmosódottak és fakók, a szereplők távoliak. A tényanyag egyszerre sok és kevés, hiszen a regény csaknem minden eseményét megírták már valamilyen ránk maradt dokumentumban, a tragikus jelenetekből viszont éppen azok a momentumok hiányoznak, amelyektől az olvasó legalább egy kicsit be tudna lépni a főszereplő életébe.
A 65 évvel ezelőtti dráma a mai olvasó számára távoli esemény, ha nincs, ami megragadja a fantáziáját, nehezen éli át. Ahogyan a túl messzi földrészeken zajló véres tragédiák képeit is elkattintja legkésőbb 15 másodperc után, hacsak nincs valami különleges a fotón, ami foglyul ejti a tekintetet.
Ez a személyesség hiányzik az egyébként 1971-es születésű szerző könyvéből. Írása pontosan annyit mutat a helyszínről, a korszakról és a történtekről, amennyit tényszerűen tudni lehet, ahol pedig az írói véna pótolja a hiányzó információkat, ott Escobar ügyel a hitelesség látszatára is, inkább kevesebbet mutat, de biztosra megy. Így következetes marad, és aki a történelmi könyvekben nem a gerincén végigfutó borzongás élményét keresi, annak csalódást sem okoz.
Valós eseményeket regényben feldolgozó írók gyakran kerülnek választás elé, hogy olvasóik igényeit kiszolgálva a történet melyik pontján és milyen mértékben térhetnek el a valóságtól.
A dilemmára Mario Escobarnak is választ kellett találnia, és az utószóban bevallja, hogy a végkifejletnél ő is enyhített a rideg tényeken. A valóságban ugyanis a cigány tábor kiürítése során, 1943. augusztus 2-áról 3-ára virradó éjszaka Frau Hannemannt valamennyi gyermekével együtt elgázosították. A regényben azonban a legnagyobb fiú megkísérli a szökést, és a könyv ezzel nyitva hagyja az esélyt, hogy legalább ő túlélte a borzalmakat. Miért? Escobar válasza szerint azért, hogy az olvasó ne veszítse el teljesen a hitét.
(Mario Escobar: Auschwitzi bölcsődal. Kossuth Kiadó, Budapest, 2019, 250 oldal. Ára: 3400 forint)
