Ha az alábbi, idegen szerzőtől származó szöveget olvasod egy könyvben, ne tétovázz, vedd komolyan. „Munkánkat azokban a napokban fejezzük be, mikor a magyar nemzet ujjongásban tör ki, mert végre ismét elérte azt, amiért csaknem két évtizede küzdött. Magyarország visszaszerezte függetlenségét, melyet a centralizáció elvett tőle. Úgy érzi, hogy eljött a tavasz, amelyre oly sokáig várt türelmesen. Talán ezekben a napokban a legnagyobb magyar gondolatainak beteljesedését reméli, amire könyvünk mottója utal: Magyarország nem volt, hanem sokkal inkább lesz.”
Nem, nem – nem az 1989-es évszámot jegyzi a szerző; százhúsz évvel öregebb a szöveg.
S noha ’56 óta is több mint három évtized telt el, a többi mintha stimmelne… Egy bajor tanácsos 1867 márciusában tett pontot munkája végére. Ilyen mondatokat írt le: „Minél inkább törekednek egy nemzet elnyomására, annál többet nyer az erejében, ha másképpen érdemes arra, hogy életben maradjon. Ezt a magyar nemzet fényesen igazolta.” „Úgy véljük, soha nem volt olyan hatalmas, mint éppen most. Talán azért, mert kísérlet történt meggyengítésére.”
Henrik Ditz jogi doktor és gazdasági felügyelő. 1866-ban a bajor kormány azzal bízza meg, hogy tanulmányozza, milyen befolyást gyakorol a magyar gabonatermelés a bajor, vagyis délnémet mezőgazdaságra. (Ekkoriban alakítják ki a német védővámos irányzatot, az új vámtarifarendszert.) Munkája, a Die ungarische Landwirtschaft Lipcsében jelent meg 1867-ben, magyarul A magyar mezőgazdaság címmel. S ahogyan a kortárs magyar Keleti Károly meg is jegyezte, Ditz azon kevés külföldi tudósok közé tartozik, akik nemcsak értik, de valamelyest beszélik is nyelvünket. „Ditznek nemcsak alkalma, de lelke is volt, hogy a hazánkról eddig megjelent gyöngébb műveket kellő értékökre leszállítsa, mindarra nézve pedig, amit szemtől szembe nem láthatott, magyar forrásokat használjon.”
Hunfalvy nagy munkáját például, Magyarország természeti viszonyainak leírását. Vagy Lónyay munkáit és Galgóczy Károly statisztikáit; aztán ismerte Fényes Eleket – akadémiai közleményeket forgatott, gazdasági lapokat, gazdasági egyletek kiadványait, uradalmak leírásait, különösen a mágócsi uradalomét, olvasta a Pesti Naplót, a Pester Lloydot, és többször idézi Széchenyi „Rückblick”-re adott válaszait. Pár hónap alatt bejárta az országot (amit tudott). Könyvét ismertetve Girókuti Ferenc, a jeles pomológ és múzeumalapító felszólítja az olvasót, hogy „e művet minden hazáját szerető hazafi szerezze meg”. Mert a munka „alaposságban és jóakaratban fölülmúl” minden közgazdászati írót. S mert Ditz művében „sok igazság van letéve, melyet a magyar gazda hasznára fordíthat”. Ez volt a legjobb kortársak vélekedése is.
Magyarország gazdálkodásának akkor legalább három rajta kívül álló nehézséggel is számítania kellett: az időjárás állandó szeszélyeivel, a klímával; az orosz, amerikai, balkáni szállítási versennyel, valamint a külföldi védővámokkal és bojkottokkal. Ditz persze a fejlettebb nyugati mezőgazda szemével nézte és vizsgálta a majd 150 év előtti magyar gazdaságot – észrevéve a jobbágyfelszabadítás utáni megtorpanást, de azt is, hogy a föld és a szabadság elodázhatatlan feltételei a kor agrárius színvonalának. Lényegében a nomád gazdasági műveltséget, az Alföld és Kisalföld korabeli mezőgazdálkodását állítja szembe a másik, belsőbb európai gazdálkodási kultúrával, a helyhez kötött gazdálkodással.
„Magyarország ezer éven keresztül nagy európai legelő volt, a földrész nagy istállója, melyből évszázadok óta fedezte szükségletét.” De elmúltak a régi, jó idők, amikor még a „Tiszántúl az igazi hazája a szarvasmarha-tenyésztésnek. Itt terültek el a végtelen puszták, amelyekről sok évvel ezelőtt talán joggal mondhatták, hogy a fekvő ökörből csak a szarvát lehet látni. Ezek az idők elmúltak és a zsugorodó puszta sovány.”
Tizennégy fejezetet és egy zárszóba sűrített összegzést tartalmaz Ditz rendkívül érdekes „bajor tükre”, mely szinte önálló poétikájú regényként is olvasható. Kritikai alapvetése az, hogy a „magyar csak politikus és nem nemzetgazda” – az intézményekkel szembeni ellenállás állandó kényszerével; vagyis a nem kívánt kéztől való jótétemények elutasításával és kevéske „pragmatizmussal”. A túlnyomóan extenzív gazdálkodással – a kiegyezés kori Magyarország gabonaexportáló ország maradt, a kereskedelmi növénytermesztés elmaradásával. (Az „ifjú erejű talaj” megengedi az aratásokkal való kiszivattyúzását, de meddig? „Még ma is alig látni mást, mint egyik gabonaföldet a másik után. Közben alig valami változatosság: kevés ipari növény és kevés takarmány.”) Ráadásul, jegyzi meg, „hiányzik az a kultúra is, amely a terményeket kereskedelem képessé tenné”.
És persze az ipar is. A birtokszerkezetet már akkor is szerencsétlennek tartja: nagybirtok/kisbirtok. („A birtokok rossz elosztása… nehezen elhárítható akadályt jelent.”) És így tovább: megszívlelendő észrevételei az állattartás hanyatlásáról, takarmánykérdésről, a munkaerőhiányról, tőkehiányról, a tőkeképzés ösztönzéséről vagy a honi mezőgazdasági ipar állapotáról – mintha a mai kérdéseket hallanánk históriai dresszben föllépni.
Könyvének mottójául Széchenyi mellett az akkori gabonacsarnok elnökét, a nagykereskedő és közgazda Jellinek Mórt idézi, aki azt mondta: „Gazdagabbak vagyunk, mint gondoljuk, és szegényebbek, mint lennünk kellene.” Ditz mindenfelé, de a folyókról szólva is följegyzi a paradoxont – a magyarok „ismerték ugyan a víz átkát, de áldásait csak hiányából tanulták megismerni”. Szerzőnk a Tisza-szabályozás, egyben a folyók szabályozásának eredményeit egyoldalúnak tartja: számításba csupán a „megnyert négyzetmérföldeket” vették. Holott a talajt a víz lecsapolásával egyáltalán nem javították, inkább rontották, s ezt csak később látták be. Az áradásokat embermagasságú gátakkal tartják kordában – lényegében a termékenyítő és nagy víztartalékot gátak közé szorítva kergetik át az országon. Az éghajlatról szólván később meg is jegyzi, mivel az erdő kevés, az árterületek a folyók szabályozásai következtében eltűntek, csaknem teljességgel hiányoznak a légköri nedvesség sűrítői.
S hogy ez a Ditz-féle bajor tükör mi mindenben mutat még aktuális képet? Legyen elég a nagy időtávlatot, de sok kritikát kiváltott, végül is a hamvába holt Kert-Magyarország vízióját fölidézni – épp a talajról és vízellátásáról szóló traktátus részeként. „A Magyar Alföld, a magyarok hazája, büszkesége, és gazdagsága egyszer olyan virágzó bájos kert lehet, amilyent Széchenyi jósolt. Akkor azonban más kell, hogy legyen, mint a természet egy serpenyője: amelyet időről-időre hatalmába keríti a klíma, ahol a gazda legszebb tavaszi reményei füstbe mennek és egyedül a csikorgó szükség marad hátra. Az erdősítés mellett csak a vidék öntözése varázsolhatja ezt a zöldellő kertet a napégette Alföldre. És azt meg is fogja tenni, ha előbb vagy utóbb eljön az ideje.” Mára eljött ez az idő is.
