Fél lábbal Nyugaton

Múlt héten megérkeztek az Ankara melletti katonai repülőtérre a korszerű orosz légvédelmi rendszer első darabjai, ami már eddig is feszültséggel terhelte meg a török–amerikai viszonyt. Hova fajulhat ez a szembenállás? Egyes szakértők még azt sem tartják kizártnak, hogy ezért az üzletért a törököknek menniük kell a NATO-ból.

Orosz tengeralattjáró halad át a Boszporuszon a Fekete-tenger felé. Hídszerepben Fotó: Yoruk Isik Forrás: Reuters

Recep Tayyip Erdoğan török elnök ezúttal nem blöffölt. A szerződés szerint két hete leszállt egy hatalmas orosz szállítógép a fővároshoz közel fekvő Mürted katonai légitámaszponton, amelyből kigördült az Sz–400-as légvédelmi rakétarendszer első eleme. Azóta naponta érkeznek gépek Oroszországból, gyomrukban a szükséges haditechnikával. Ennek beláthatatlan következményei lehetnek az Észak-atlanti Szövetség Szervezete, a NATO egészére nézve.

Vajon mit lép az Egyesült Államok erre? Az első válasz már megszületett: e hónap végéig az F–35-ös amerikai vadászrepülőgép programjában tevékenykedő török pilótáknak, kutatóknak, mérnököknek el kell hagyniuk az Egyesült Államok területét. Ankara lemondhat arról a dédelgetett szándékáról, hogy a világ legkorszerűbb gépéből magáénak tudhat vagy százat. Azonnal bejelentkezett Moszkva, és felajánlotta Ankarának, hogy az amerikaiak elállása esetén vegye meg az orosz csúcskategóriás repülőt, a Szu–35-öst, amely számos adatában jobb, mint tengerentúli társa, igaz, elektronikában nem éri el az ötödik generációs szintet. Na, ezzel Törökország bizonyosan betenne saját NATO-tagságának! Putyin mindenesetre ugrásra kész, hogy betöltse a megüresedett helyet.

Féltett F–35-ös

Miért okoz ilyen nagy bajt az orosz légvédelmi rendszer, amely megjelenik egy NATO-tagállam fegyverarzenáljában? Máshol, elsősorban a kelet-európai országok fegyverzetében is vannak orosz, sőt még szovjet gyártmányú eszközök is. De az Sz–400-as rakétavédelmi rendszert nem lehet összevetni egy Kalasnyikovval vagy egy páncélozott személyszállító járművel. Az fejlett rendszer, éppen olyan repülőgépektől védi meg birtokosát, mint az F–35-ös, azaz a legmodernebb fegyverektől. Készen áll a rossz szándékkal közeledő robotrepülőgépek, vadászbombázók, drónok, de ballisztikus rakéták leszedésére is.

A NATO megítélése szerint jelenleg a fő ellenség Oroszország. Elképzelhetetlen, hogy az orosz katonai kiképzők, akik már száz török katonát felkészítettek az Sz–400-as fegyver használatára, valamilyen úton-módon hozzájussanak az eddig féltett kincsként őrzött F–35-ös technikai adataihoz, főbb összetevőihez, elektronikai felépítéséhez. Az oroszok kezébe kerülne az egyik legveszélyesebb amerikai támadó eszköz leírása. A több száz milliárd dolláros fejlesztések megsemmisítését nem akarta Donald Trump elnök, ezért tett keresztbe a vadászgép török eladásának. Amerika eddig csak a legbizalmasabb szövetségeseinek – mintegy tíz országnak – engedélyezte azt, hogy vegyenek az F–35-ösből.

Kártyások

Többen arra számítottak, hogy a már évek óta ismert török–orosz üzletet Erdoğan blöffnek használja, és ha jól megzsarolta Amerikát, akkor az utolsó pillanatban kihátrál belőle. Nem ez történt, így elszámította magát az ugyancsak nagy kártyajátékos hírében álló Donald Trump. Ám a játszma még nem ért véget, csupán az első kör ment le. Mivel védekezik a török fél? Szuverén joga, hogy eldöntse, milyen fegyverekkel védi meg magát. Különben sincs erre semmilyen NATO-előírás. Ankara következetesen azt állítja: ha az Obama-kormány hozzájárult volna ahhoz, hogy Törökország amerikai Patriot típusú légvédelmi rendszert vásároljon, akkor fel sem merül az orosz fegyver megvétele. Erre Washingtonban másként emlékeznek: még a 2010-es évek tájékán közel volt az aláírás pillanata, és ebből a török fél hátrált ki.

Mi vezetett ahhoz, hogy évek óta egyre rosszabb a Nyugat és Törökország kapcsolata, amely az Sz–400-asok török megjelenésével új szintre lépett? A török puccs napján, 2016. július 15-én Erdoğan elsőként nem várt helyről kapott telefonhívást: Putyin volt a vonal másik végén. Nem húzta az időt, csupán felajánlotta, ha bármiben segítség kell, csak szóljon neki. Erdoğan jól megjegyezte azt, hogy kire számíthat, ha baj van. Az Európai Unióban és az Egyesült Államokban nem aggódtak különösebben a sorsáért. Sőt azóta is él a gyanú, hogy tudtak a puccs előkészítéséről, és őt erről nem tájékoztatták. Az Egyesült Államok azóta sem adja ki Fetullah Gülent Törökországnak, ezzel csak még inkább magára vonva Erdoğan haragját, aki szerint Washington a fő puccsszervezőt rejtegeti.

Már több európai vezető kinyilvánította, hogy abba kéne hagyni ezt a kínlódást, ami Törökország európai uniós csatlakozását jellemzi. Törökország is ezen a véleményen van, csak inkább kivárja, hogy hivatalosan az Európai Unió lépjen. Sőt Ankara úgy érezheti, hogy pórázon tarthatja a brüsszeli szervezetet. A területén lévő hárommillió szíriai menekült ugrásra készen áll, hogy meginduljon Európa belseje felé. Csak Ankarától függ, hogy mennyire lazítja meg a határellenőrzést, igaz, felrúgva ezzel a korábban kötött megállapodást. Tehát lehet rossz szemmel nézni a török folyamatokat, sőt harcosan szankciókat követelni, de végül az európai fővárosok vannak ráutalva Ankarára, és nem fordítva.

Törökország 1952, azaz 67 éve tagja a NATO-nak. Voltak feszültségek – például 1974-ben, amikor megszállta Ciprus keleti részét –, de még a katonai junta idején is elmondható, hogy az ország a szövetség megbízható tagja volt. A szárazföldi erőket tekintve – az Egyesült Államok után – a második legnagyobb hadsereggel rendelkezik. Ráadásul fekvéséből adódóan keletről védi a szövetséget, mégpedig egy ugyancsak nyugtalan térségtől: az arab világtól. Egyik lába Keleten, míg a másik Nyugaton van. Ő ellenőrzi a Fekete-tenger bejáratát, a Boszporuszt, az hajózhat be a vizekre, akit beenged.

Orosz tengeralattjáró halad át a Boszporuszon a Fekete-tenger felé. Hídszerepben
Fotó: Reuters

Megvédeni Európát

Az Sz–400-as rendszer megvételekor megjelentek olyan vélemények is, amelyek kerek perec kimondták, hogy Ankarának nincs helye a NATO-ban. De talán előbb azzal kellene előállni, hogy ki, ha nem Törökország biztosítja a NATO keleti határát. Vajon mely állam lesz képes 400 ezer fegyverest felvonultatni természetesen immár a Balkánon, hogy védje Európát?

És van itt még egy bökkenő. Az Egyesült Államok Törökország F–35-ös programból való kizárásán túl – legalábbis nyilvánosan – nem kardoskodik Ankara további megbüntetése mellett. Jó oka van erre: a Dél-Anatóliában lévő incirliki légitámaszpont, amelyről az amerikaiak rajta tartják a szemüket az egész közel-keleti térségen. A jelek szerint nekik sokkal fontosabb ez a bázis, mint Törökország rakoncátlankodása. Az biztos, hogy Washington nem nyeli le ezt a békát, de most türelmesen várja az új fejleményeket. Nyilván a török államfő fejben előzetesen ezt már rég lezongorázta.

Aki viszont az egész üzleten nyert, az Oroszország, és nem csak a kétmilliárd dolláros vételárat. Vélhetően Putyin még ingyen is odaadta volna az Sz–400-asokat Törökországnak. Ezzel az üzlettel sikerült megbontania az országa körül épülő nem éppen baráti gyűrűt. Ez minden pénzt megér. Csakúgy mint a szíriai beavatkozással, ezzel a húzásával is növelte befolyását a térségben. Az új hidegháborúnak ezt a menetét Putyin nyerte.