Három élet – Borbándi legalább három életet élt

Legjobbjaink kényszerű menekülése a hazából, börtön és kivégzés helyett az önként vállalt száműzetés végigkíséri a magyar történelmet.

Legjobbjaink kényszerű menekülése a hazából, börtön és kivégzés helyett az önként vállalt száműzetés végigkíséri a magyar történelmet. Borbándi Gyula emigrációjának negyven esztendeje az Új Látóhatár negyven esztendeje is volt, a folyóirat története összefonódott az író személyes sorsával. A véletlen játéka volna csupán, hogy Petrik Béla jogász népi mozgalommal foglalkozó első írása épp az Új Látóhatár utolsó számában jelent meg 1989-ben? Csak annyira, amennyire a történelem szeszélye a rendszerváltozás. Lezárult egy korszak, s azzal együtt lezárult egy folyóirat története is, de a tanulságok velünk maradtak. Érdemes rátekinteni ezekre a tanulságokra, a szándékokra és mozgatórugókra, amelyhez legyen most a sorvezetőnk Petrik Béla monográfiája.

Aki magyar történelmet akar írni, annak nemcsak a kivégzettekre, de a menekültekre is figyelnie kell, különösen, amikor az emigráció története válik a magyarság „igazi történetévé”. A huszadik században gyakran találni ilyen pillanatot, ahogy Bereményi Géza írja: „Elutazott tőlünk családunk egyik tagja, / akit oly hőn szerettünk, / egy Valóság nevű nagybátyám. / Sajnos már nincsen velünk, / levelet ír csak nekünk…” Hogy miről? Petrik Béla a Széchényi-könyvtár zárt anyagokat őrző tárházában – ahova Kulin Ferenc ajánlásával tudott csak bejutni – olvashatta az emigránsok üzeneteit, az Új Látóhatár folyóirat teljes anyagát a Kádár-korban. Többek között Kovács Imre, Szabó Zoltán, Cs. Szabó László, Gombos Gyula és Borbándi Gyula pazar nyelvezettel megírt tanulmányait, esszéit, okfejtéseit, történeti és forrásértékű – az addigi hazai, alapvetően marxista nézőponttól eltérő – feldolgozásait a huszadik századi magyar irodalomkultúráról.

Bár az alapítók és szerkesztők, maga Borbándi Gyula is a magyar népi mozgalom elkötelezettjei voltak, ugyanakkor szellemi otthont adtak az egész nyugati magyar emigrációnak. Az Új Látóhatár ébren tartotta a magyar nyelvű irodalmi életet, fórumot biztosított politikai, történeti írásoknak is, figyelemmel kísérte a hazai eseményeket, megemlékezett a legjelentősebb magyarországi és emigráns írók évfordulóiról. Amikor itthon Németh László, Illyés Gyula, Sinka István, Tamási Áron vagy a börtönben sínylődő Bibó István a legszigorúbb elhallgattatás alatt álltak, az Új Látóhatár emlékszámokkal, írásokkal tisztelgett előttük.

Borbándi legalább három életet élt. Munkatársa volt a Szabad Európa Rádió magyar osztályának – nyugdíjba vonulásáig ez volt kenyérkereső hivatása –, a rádiós szerkesztő, folyóirat-szerkesztő a népi mozgalom monográfusa is volt, és a magyar emigráció krónikása. Iránytűként szolgált az egész nyugati magyarságnak. Petrik Béla élete egyik legfontosabb ajándékaként említi, amikor a kétezres évek fordulóján müncheni látogatása alkalmával házigazdája az Oberföhrin­ger utcai lakás pincéjébe invitálta sejtelmesen ebéd után. Az Új Látóhatár közel teljes gyűjteménye volt ott két óriási dobozba összeállítva a vendég számára. A Borbándi Gyula – Egy sors a küldetés és szolgálat jegyében című monográfiát éppen ez a személyes elköteleződés, a megélt és átélt valóság teszi olvasmányossá. Petrik Béla művéből kiolvasható: a szerzőt a magyarság jó híréért folytatott küzdelem vezeti Borbándi életművének megismertetésében, átadásában.

(Petrik Béla: Borbándi Gyula – Egy sors a küldetés és szolgálat jegyében. MMA Kiadó, Budapest, 2020, 248 oldal. Ára: 4200 forint)