Horthy Miklós deklarálja: nincs különbség úr és paraszt között. Elrendelik a nemzeti ima és jelmondat szavalását az iskolákban. Egy rabbi mindkét szöveget lefordítja héberre.
A Képzőművészeti Főiskola tanári kara tiltakozik, féltve autonómiáját, amiért Lyka Károlyt nevezték ki igazgatónak.
A ceglédi gyalogezred zászlószentelésén október 3-án Horthy Miklós kormányzó beszédet mond Örkényben. „Azt mondják, hogy még azok az országok is, amelyek csak háborún mentek keresztül, a tönk szélén állanak. Mit szóljunk akkor mi, akiket a forradalmak, az átkos bolsevizmus és a román megszállás ezeréves javainkból fosztott ki? Ebből az abszolút leromlásból természetesen sem zseniális gondolatok, sem emberek nem vezethetnek ki bennünket, hanem egyedül és kizárólag csak a megfeszített munka. […] Én nem teszek és nem ismerek különbséget paraszt és úr között. Az én szememben csak magyar ember van, aki hazájához törhetetlen hittel ragaszkodik. Nem engedem, hogy éket verjenek többé úr és paraszt közé.”
A Pesti Napló közli október 8-án: „A főváros tanácsa elrendelte a nemzeti imának az összes fővárosi községi iskolákban az iskolai munka megkezdése előtt való elmondását. Egyben elrendelte azt is, hogy az imának kartonlapokra kinyomtatott szövegét minden tanteremben kifüggeszti.” A Budapesti Hírlap 6-án arról tudósít: „Szinger Leó dr. várpalotai rabbi lefordította az irredenta jelszót és imát héber nyelvre, s átírta a héber betűket magyar betűkre. Ebben a formában adjuk itt ki mind a kettőt, íme: Jelmondat: Hungaria k’tuma reec k’ajin / Hungaria t’mima k’éden semajim. Ima: Ani maamin b’i’chidut hasém elókénu / Ani maamin L’achdut erec móladténu / Ani maamin b’nicchon emet elóhit / Ani maamin Bit’chijjat Hungaria ólomit.” („Csonka Magyarország nem ország, / Egész Magyarország mennyország.” És „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, / Hiszek egy isteni örök igazságban, / Hiszek Magyarország feltámadásában. Ámen.”)
A Képzőművészeti Főiskola tanárai protestálnak az ellen, hogy a kulturális miniszter Lyka Károlyt, az elismert művészettörténészt nevezi ki igazgatónak. Az Ujság így értékel október 8-án: „az utóbbi évtizedek legnagyobb jelentőségű és legörvendetesebb művészetkultúrai cselekedetét láttuk a képzőművészeti kormánynak abban az elhatározásában, hogy Lyka Károly személyében olyan férfiút ültetett Szinyei Merse Pál helyébe, aki köré örömest, sőt lelkesedve csoportosultak művészetünknek ezek a mesterei. Meggyőződésünk, hogy ha Lyka Károly reformtervei megvalósulhatnak, a vele közös munkára indult tanári testület olyan jelentőségűvé fejleszti majd egyetlen művészképző iskolánkat, amilyent elképzelni is álomnak látszott. […] Aki erre a célra tekintve csak az ügyet nézi, az szorongó érzéssel kell hogy kövesse azt az alattomban régen folyó, s most már a nyilvánosságtól sem félő munkát, mely a Képzőművészeti Főiskola megreformálásának terve ellen folyik.”
Még a liberális Világ is Lyka mellett érvel október 5-én. „A Képzőművészeti Főiskola tanári kara mérgeshangú nyilatkozatot ad ki igazgatója ellen, akit a nyilatkozat során következetesen »óradíjas tanár«-nak nevez. Nem vonjuk kétségbe, hogy Lyka Károly esztendőkön keresztül óradíjas tanára volt a Képzőművészeti Főiskolának, de ez az óradíjasi minőség legfeljebb a Képzőművészeti Főiskolára volt szégyen, semmi esetre sem Lyka Károlyra nézve. A Képzőművészeti Főiskola tanári kara öntudatosan hivatkozik autonómiájára, amelynek alapján joga és módja van előterjesztést tenni a tanári kinevezések ügyében. Nos, ha van ilyen autonómiája és van ilyen előterjesztési joga a Képzőművészeti Főiskola tanári karának, akkor neki kell viselnie a maga egészében azt a súlyos szégyent, hogy nem gyakorolta ezt az autonómiát és nem tett előterjesztést évenként legalább kétszer arra nézve, hogy a közoktatásügyi miniszter nevezze ki végre Lyka Károlyt rendes tanárrá.”
A Magyarország vezető cikkében írja október 6-án, az aradi vértanúk emléknapján: „Most a Csonka, de független Magyarország népe minden politikai féltékenység és minden zavaró gondolat nélkül ünnepli a nagy tragikum napját és minden magyar ember lelkét csordultig tölti meg a kegyeletes visszaemlékezéshez fűződő nemzeti törekvések teljessége. […] Nem mehetünk Aradra, mert Aradot elvették tőlünk s a földet, melyet a tizenhármak halála avatott föl nekünk örök szenthelylyé, románok tapossák. De amint a Golgotha örök szenthelye maradt a kereszténységnek, úgy Aradot is magáénak tartja, vallja a magyar. És ámbátor a hivatalos gyászünneplés középpontja most Szeged lészen, a Szegeden elhangzó zsolozsmák Aradot ölelik át és szorítják a nemzet szivéhez.”
