A Maldív-szigetek egyfelől csakugyan idilli, festői és napos trópusi paradicsom, a fehér homok és a türkizkék víz országa, ahol luxusüdülőhelyek és vízi sportok széles skálája várja az odalátogató turistákat. Másfelől viszont súlyosan veszélyeztetett, kiszolgáltatott ország is. Az Indiai-óceántól körülvett szigetország ezerkétszáz szigetének nyolcvan százaléka ugyanis alig egyméternyire emelkedik ki a vízből. És mert a klímaváltozás – a jégsapkák és gleccserek olvadása – következtében az óceánok szintje világszerte emelkedik, az adatok elemzése után kiderült: 2100-ra a Maldív-szigetek mind a kétszáz lakható szigete víz alá kerül!
A sós víz előrenyomulásával fogyaszthatatlanná válnak az értékes édesvízkészletek, majd a hullámok lassan, de biztosan mindent elnyelnek, ami a jelenlegi partvonaltól számított százméteres sávban található – otthonokat, középületeket, közműveket. Ezzel a szigetország infrastruktúrájának hetven százaléka elvész, és félmillió ember veszíti el a lakhatását és megélhetését.
Az állam vezetői a kilencvenes évek eleje óta gondolkodtak azon, hogyan, mivel reagáljanak a fenyegetésre. Terveik között korábban a víztől nem veszélyeztetett területek vásárlása szerepelt, ám az évtized második felében végül nem újabb földek megvétele, hanem létrehozása mellett kötelezték el magukat. Vagyis elhatározták, hogy bővítik a szigetek számát – mesterségesen létrehoznak egyet. Az új objektum – Hulhumale – alig nyolc kilométernyire esik a fővárosnak otthont adó Malétól, és nem egy-, de kétméternyire emelkedik ki az óceánból. Az építéséhez használt több millió köbméternyi homokot a tengerfenékről szivattyúzták ki.
Lehorgonyzott hajók a tengerből elcsent Hulhumale szigetnél. Aggasztó vízmérce
Fotó: Reuters
A vizes élőhelyek ökoszisztémáját tanulmányozó szakemberek idejében felhívták rá az építtetők figyelmét, hogy nem kockázattól mentes műveletről van szó: ha megbolygatják, a feneket borító üledék felkavarodik, hogy aztán ismét lerakódjon – új helyen. Így betemetheti a korallokat, elzárva előlük a napfényt, alapvetően befolyásolva a telepek növekedési ütemét és irányát. Egy országban, amelynek bevétele túlnyomórészt az idegenforgalomból származik, és a turistákat vonzó, fő látványosságok éppen a koralltelepek, az ilyesminek nemcsak környezetvédelmi, hanem gazdasági vonzatai is lehetnek, figyelmeztettek.
A kivitelezők tehát igyekeztek körültekintően eljárni, az építési hulladékot például összegyűjtötték, és egy e célra létrehozott, szintén mesterséges földdarabra, az eredetileg alig fél négyzetkilométeres – ám az oda zúdított szeméttől napról napra bővülő alapterületű – Thilafushira szállították. A környezetszennyezés mértéke amúgy is egyre fontosabb kérdés az országban: a műanyag palackok általános elterjedésével a lakatlan szigetek rendszeresen nem takarított strandjai úgy néznek ki, mint a szeméttelepek. Ezt csak részben magyarázza, hogy egy turista naponta három és fél kiló szemetet termel – kétszer annyit, mint egy maléi lakos, és ötször annyit, mint az, aki valamelyik másik szigeten él.
Az ambiciózus vállalkozás első ütemében – 1997 és 2002 között – mintegy százkilencven hektárnyi területet hódítottak el a tengertől, melyen – egyéb létesítmények mellett – húsz tanteremből álló, integrált általános és középiskolát, ötvenágyas kórházat és egy ezerötszáz fő befogadására képes mecsetet alakítottak ki. Ezt követően ezer ember költözhetett a frissen kialakított szárazföldre, hogy birtokba vegye új otthonát. A második ütem végére mintegy 250 hektárra bővült a belakható terület, úgyhogy ismét többen átköltöztek ide – ezzel a közeli főváros zsúfoltsága is csökkent valamelyest. A Malénak otthont adó sziget ugyanis a Föld legnépesebb területeinek egyike: százötvenezer ember él két fél négyzetkilométeren! A környezetvédelmi szempontokat az új szárazföld „berendezésénél” is figyelembe vették: az energiaszükséglet egyharmadát napenergia biztosítja; a különféle létesítmények a lakóépületek száz-kétszáz méteres körzetében találhatók, hogy a távolság a lehető legkevesebb embert ösztönözzön személyautó-használatra.
Noha a kezelését és fejlesztését végző, állami tulajdonú társaság elsősorban az orvosi és sportturizmus egyik kiemelt célpontjának szánja az új szigetet, távolról sem csak luxuslétesítmények találhatóak rajta: a lakóingatlanok egy része például szociális bérlakás, amely megfizethető áron elérhető bizonyos társadalmi csoportok – egyedülálló nők vagy korábbi lakóhelyüket természeti csapás vagy katasztrófa miatt elhagyni kényszerülők – számára. (2004-ben cunami söpört végig az országon, sokak házát, szállását romba döntve.) A kormányzat ezzel egyidejűleg hangsúlyozza: akarata ellenére senkit sem szeretne átköltöztetni ide.
Hulhumale jelenleg négyszáz hektáros, vagyis négy négyzetkilométeres – az állam negyedik legnagyobb szigetévé nőtte ki magát. Tavaly ötvenezer ember élt rajta, de a tervek szerint végső formájában – amelyet a 2020-as évek közepére kell elérnie – mintegy negyedmillióan találhatnak itt otthonra.
