Hurok

A sorozatok a felnőttek mesevilága, ahol kiszakadhatnak a mókuskerékből, és beleélhetik magukat mindenféle karakter bőrébe, ráadásul a saját otthonuk kényelmében: lehetnek sorozatgyilkosok, szuperhősök vagy ­angol királynők. A társas kapcsolatok illúzióját keltik, miközben egyre inkább elmagányosodik a társadalom.

Szerényi Gábor rajza

Csak még egy részt, utána tényleg lefekszem! Ismerős fogadalom? Hajnali kettő óra van, hétkor fel kell kelni, és inkább ne is számoljuk ki, hogy mikor ültünk le a sötétben világító képernyő elé. Másnap persze pocsékul érezzük magunkat a kialvatlanság miatt, és megesküszünk, hogy soha többé. Annak idején kedd esténként epedve vártuk a Vészhelyzet dokijait, pénteken pedig a nagyi nézte a Dallast, ma viszont már végtelen mennyiségű sorozat közül szemezgethetünk, ráadásul egyetlen kattintással megkapjuk őket. Egyre nagyobb tempóban és gyakorlatilag moziminőségben készülnek, nemritkán élvonalbeli színészekkel, ráadásul a Hollywoodban uralkodó újrahasznosítási trendhez képest rengeteg új, eredeti ötlettel lehet találkozni. A Netflix amerikai filmmegosztó óriás legyártja és azonnal elérhetővé teszi ezeket a történeteket, legyenek vígjátékok, kosztümös drámák vagy sci-fi horrorok. Ez a felnőttek mesevilága, ahol kiszakadhatnak a mókuskerékből, és beleélhetik magukat mindenféle karakter bőrébe, ráadásul a saját otthonuk kényelmében: lehetnek sorozatgyilkosok, szuperhősök vagy angol királynők. De vajon mit ad nekünk a kitalált világ, és miért válunk függővé?

Egy felmérés szerint a Netflix 1500 megkérdezett előfizetőjének 61 százaléka akár két-hat epizódot is megnéz egyszerre. A válaszadók szerint ez sokkal élvezetesebb, mint ha csak egy-egy részt néznének meg minden alkalommal. Amikor az okokat firtatták, az alábbi válaszok születtek: 76 százalékuk számára a sorozatok nyújtanak menedéket a mindennapok feszített életviteléből, és háromnegyedük pozitívan viszonyul ehhez az elfoglaltsághoz.

Bánszegi Rebeka klinikai és egészségpszichológus, a Mindset szakújságírója szerint a sorozatfüggőség ugyanúgy viselkedéses addikció, mint az alkohol- és a drogfüggőség, a sztereotípiák miatt viszont nehezebben fogadjuk el, hogy a hétköznapi dolgok is függővé tehetnek minket a szexualitástól egészen a játékokig. A sorozatfüggőség viszonylag új keletű jelenség, kialakulásában a személyes és a közösségi-társadalmi változások játszhatnak szerepet. Személyes szinten fellép egyfajta teljesítménykényszer és a folyamatos visszacsatolás iránti vágy, ami a jutalmazóközpontunkon keresztül hat, társadalmi szinten pedig a médiafogyasztás változásai tették lehetővé a túlzásba esést. Kicsit hasonlít az alkoholfogyasztáshoz: nem az a probléma, ha valaki néha megiszik pár pohárral, hanem amikor nem tud mértéket tartani.

– A sorozatok azt az illúziót adják, hogy vannak társas kapcsolataink, a karakterek pedig olyanok, mintha a barátaink lennének. Kapunk egy egész világot, egy társaságot, akiknek követhetjük az életét a sérülés kockázata nélkül. Csak nézni kell, hogy ők mit csinálnak. A filmvilágban uralkodik ez a trend: a Star Wars és a Marvel például nem véletlenül épít univerzumot, amivel kielégíti a társas kapcsolatokra való igényünket, hiszen minden apró részletet tudunk a karaktereiről. Nem másfél órát kapunk, hanem egy akkora történetet, amelyet akár egy életen keresztül követhetünk. A részek ráadásul egy sorozatban egymásra épülnek, tehát nem lehet „csak úgy” becsatlakozni például a harmadik évadba, hanem végig kell nézni az egészet. Nem tűnik kihívásnak, mégis hatással van az agyunkra: ahogy kipipáljuk a soron következő részeket, elégedettséget érzünk, ami akár a szerotonin és dopamin hormonokat is bekapcsolhatja. A jutalomközpont pedig egy visszacsatolási hurkot hoz létre, hiszen arra ösztönöz minket, hogy folytassuk – magyarázza a szakember. A dopamin a test belső, természetes, elégedettséget kiváltó vegyülete, amely arra ösztönöz bennünket, hogy ne hagyjuk abba a jutalmazó viselkedést, hiszen jó nekünk. Ebből alakul ki a kábítószerként ható függőség, a dopamin iránti sóvárgás, ezért másnap is ott fogunk ülni a monitor előtt hajnali két órakor. Ugyanezek a neurá­lis hálózatok vesznek részt egyébként bármely egyéb függőséget okozó tevékenységben.

Angyalosy Eszter forgatókönyvíró a Terápia harmadik évadán és az Aranyéleten is dolgozott az HBO Magyarországnál, jelenleg elsősorban külföldi piacra dolgozik, és nemzetközi workshopokon tanítja a sorozatírást. Szerinte nem csak a sztori a fontos, hanem az is, hogyan mondjuk el – és mindez hogyan hat a nézőre.

– Miért szeretünk sorozatokat nézni, miért fogyasztunk történeteket? Az agyunk olyan hormonokat termel, amikor történeteket fogyaszt, ami jutalmazó rendszerrel működik, akár drogfogyasztáskor vagy szex közben. A történetmesélés hajnalán a közösség közös tudását adták tovább, például hogy hogyan meneküljünk el a mamut elől. Ahogy viszont egyre fejlettebb lett a társadalom, ez a tudás egyre inkább arról szólt, hogy vajon mit gondol, mit érez a másik ember, és mit kell tennünk ahhoz, hogy sikeresen tudjunk a társadalomban létezni. Az agy a túlélési mechanizmusát ráadásul történeteken gyakorolja. Minden történetet vissza lehet vezetni Arisztotelész három felvonásáig: probléma, megoldási módok tesztelése és kiválasztása, és a végeredmény megtekintése. Azért szeretjük annyira a sorozatokat, mert amíg egy nagyjátékfilmnél a néző megkapja az egész képletet, a jól megírt szériák esetében a végkifejlet egyszerűen nem is érdekes – magyarázza a forgatókönyvíró, aki úgy gondolja, ha van egy erős kérdés, amely végtelen válaszlehetőséget generál, akkor a történet nem lineáris módon halad előre. Egy filmmel vagy egyetértünk, vagy nem, a sorozatban viszont végignézhetjük a rengeteg válaszlehetőséget, ami nagyon izgalmas és kielégítő élmény.

Bánszegi Rebeka pszichológus szerint nehéz meghatározni, hogy mikortól káros a sorozatfüggőség, hiszen olyan friss jelenség, hogy hivatalosan még nincs is bejegyezve a kánonba, akárcsak a pornófüggőség – ám mindkettő létező probléma. Ha a szokás uralkodni kezd a személyen, akkor már gond van: ha hozzá szervezzük a napunkat, az már rontja az általános életkörülményeinket. Mit lehet tenni? Az időre való odafigyelés sarkalatos pont: fel kell húzni egy órát, hogy figyelmeztessük magunkat, mennyi időt töltünk a képernyő előtt. Igen ám, de az írók ravaszul játszanak a néző kíváncsiságával. Az úgynevezett cliffhangerhatás a filmekben vagy a sorozatokban függőben hagyott cselekményt jelenti: egy adott rész végén valaki veszélybe kerül, vagy csak egyszerűen nyitva hagyják a cselekményt, felkeltve a néző érdeklődését, ami további nézésre ösztönzi, ráadásul testi szinten. Felesleges CRH hormont kezd termelni, amely normális esetben támadást vagy menekülést vált ki stresszes szituációban, ám ez esetben csak elindítjuk a következő részt. Ki a gyilkos? Vajon a két főhős összejön végre? Kiderül a nagy családi titok? Az elalvás előtti sorozatfogyasztás által felhalmozódott feszültséget ráadásul továbbviszi az éjszakába, és nem piheni ki magát.

Angyalosy Eszter szerint a cliffhangertechnika nem más, mint egy túlélőmechanizmus gyakorlása: képes-e kitalálni a néző, hogy mi fog következni?

– Nem az a lényeg, hogy egy magasra feladott labdánál elvágjuk a történetet, hanem az, hogy eleget adjunk a nézőnek ahhoz, hogy elkezdjen találgatni, de ne túl sokat, hogy tudja is a választ. Egy jó sorozatnál a néző kíváncsi, hogy igaza volt-e, és általában az a legkielégítőbb, amikor végül kiderül, hogy nem. Amikor meg tudják lepni. Ez persze tovább erősíti a függőséget. Ha az író ezzel tisztában van, akkor sokkal jobb sztorikat tud kitalálni. A csapda viszont sajnos az, hogy egy sorozat vége sosem lehet kielégítő. Ami az egyik nézőnek tetszik, azt a másik gyűlölni fogja – jelenti ki a forgatókönyvíró.

Szerényi Gábor rajza

Az évtized legrajongottabb sorozatának alapjául szolgáló Trónok harca regényfolyam kultikus szerzője, George R. R. Martin szerint az internet mérgező környezetet hozott létre a rajongók számára, a képregény- és sci-fi rajongókhoz képest nagyon eldurvult a helyzet, és csak úgy forrnak az indulatok a sorozat befejezése óta. Már egymillió aláírásnál jár az a petíció, amely újraíratná és -forgatná az utolsó évadot, többen pszichológushoz mentek, és munkaszüneti napot vettek ki az évadzáró után. Túlzás? Nem is kicsit. Lehetett volna olyan befejezést írni, illetve forgatni, amely maradék nélkül kielégíti a sok millió nézőt? Aligha.

Angyalosy Eszter forgatókönyvíró úgy véli, hogy a legfontosabb minél hamarabb kitalálni, mi lesz a narratív motor, a dilemma, a megválaszolandó kérdés, amely működteti majd a cselekményt. Az Aranyéletben például elmondása szerint Krigler Gábor producer már a munkafolyamat legelejétől tudta, hogy mit akar elmondani. Dilemma önzés és önzetlenség között: a társadalomnak, a családnak való megfelelés milyen viszonyban van egymással, és vajon mennyit kell saját magunkból feladnunk? A környezet azonnal játszótérré alakult át, amint fel volt vázolva a mondanivaló.

– A Trónok harca egy képzeletbeli világban szól a hatalomról, arról, hogy emberek miért akarhatják vagy gyűlölhetik, és mivel jár az, ha én irányítok. Amikor könyvadaptáción dolgozom, ugyanúgy átveszem a jeleneteket, de más kontextusban, más logikai sorrendben jelenik meg ugyanaz a filmvásznon vagy egy sorozatban. A Trónok harca íróinak sem olyan befejezést kellett alkotniuk, amely mindenkinek tetszik, hanem amelyről mindenki beszél. Most mondja azt valaki, hogy nem sikerült! Aki olyat akar írni, amit mindenki szeret, az sosem fog igazán nagyot dobni, mert abban nincs vakmerőség – húzza alá az író, aki azt is elárulta, hogy miután az Aranyélet vége is hasonlóan heves érzelmeket váltott ki a nézőkből, a mai napig vitatkozni szoktak vele róla, amint megtudják, hogy köze volt a sorozathoz.

A sorozatfüggőség a társadalomról szól, és arról, hogy mennyi stressz és nyomás alatt élünk. Sokkal könnyebb elmenekülni egy elképzelt világba. Amióta létezik irodalom, az eszképizmus velejárója, a sorozatnézés pedig egy alternatívát kínál. Annyi órát töltünk ezekkel a karakterekkel, hogy a saját családtagjaink is megirigyelhetnék: érthető, hogy kötődünk hozzájuk. Az agyunk a látott, átélt vagy olvasott eseményeket ráadásul ugyanolyan valós emlékként tárolja, ezért amikor sorozatot nézünk, az agyunkban ugyanaz a rész aktiválódik, amely egyébként a velünk történő események feldolgozásáért felel. Elkezdünk kötődni és aggódni értük, hiába tudjuk, hogy mindez nem a valóság. Tanulhatunk a szereplők konfliktusaiból, és ihletet meríthetünk jellemfejlődésükből, de azért ne akarjuk Isaurát kiváltani a rabszolgaságból, vagy véget vetni az életünknek, mert Bobbyt „elütötte egy autó” a Dallasban.

Évek és pénzek

Minden idők legnépszerűbb sorozata jelenleg a Csernobil az IMDb, a legnagyobb filmes adatbázis értékelései szerint. Az HBO 1986-as atomkatasztrófát feldolgozó minisorozata 9,7 ponton áll, amivel megelőzi David Attenborough elképesztően fényképezett természetfilm-sorozatát, a Bolygónk, a Föld második részét és a Totál szívást (9,5 pont), illetve Az elit alakulatot és a Trónok harcát (9,4). A hazai mezőnyben az Aranyélet viszi a prímet a maga kilencpontos értékelésével, ám hosszúságban a Barátok közt az első: a teleregény már több mint húsz éve van műsoron, míg például a Szomszédok hősei csupán tizenhárom évet beszélhettek a kamerába a gazdagréti lakótelepen. A brit rekorder Coronation Street-et (Coronation utca) 1960 óta vetítik folyamatosan, az amerikai kórházas szappanoperát, az Életünk napjait pedig 1965 óta. A Muppet Show bábjai 1969 óta szórakoztatják a kicsiket, míg a legkorosabb animációs sorozat az idén harmincéves Simpson család. Meglepő módon a legdrágább sorozat nem a Trónok harca: egálban végzett a Jóbarátokkal, utóbbi sorozat színészeinek epizódonkénti egymilliós gázsija miatt. Még ennél is többe került viszont a II. Erzsébet uralkodásának kezdetét bemutató, csodálatos látványvilágú The Crown (A korona) című dráma egy-egy epizódja, körülbelül 13 millió dollárba.