Kormos láda

Gallicziából a’ wür­tembergi huszár-ezrednek 131 főből álló százada Lenkey János kapitány és Fiáth Pompejus főhadnagy vezérlete alatt május 31-kén érkezett körünkbe. Ezen ezred már 21 év óta tanyázik lengyel földön. Debreczen vidékéről, a’ hajdu városokból sok derék magyar legényt vittek ki oda. A’ 2-ik század, Lenkeyé, ki tünőleg jeles egyénekből áll, A’ mi marcziusi napjaink folytában e’ vitézek valahogy Pesti Hírlap számaihoz jutottak. Itt olvastak a dolgok jelen helyzetét. Olvasták, hogy a’ haza veszélyben van; olvasták Petőfinek „Most, vagy soha” lelkes buzdító verseit. – A’ honszeretet érzelme mélyen dobogott fel kebleikben, és elhatározták Lenkey százada közvitézei, hogy ily vész idején távol hontól maradniok nem lehetvén, elhagyják állomásukat, és a’ kedves honba vissza fognak térni. […] Lenkeyt is kocsira ültették, és elhozták. […] A’ kétség és vész félelme erejöket megfeszítette. 21 óra alatt 17 mértföldet haladtak. A’ Dniszter folyamot lovaikkal átusztatták. Május 28-án elindultak, és 31-kén Szigeten voltak. A’ pénztárból mitsem hoztak el. A’ határszélen megesküdtek, hogy senki vagyonát sem fogják bántani. Itt Lenkeyt lóra ültetvén, kérték vezetné már most hazájukba, itt vak engedelmességet esküdvén neki.

(Kolozsvári Hiradó, 1848. június 19.)

*

Lenkey borzalmas sorsáról egy honvédtiszt, aki akkor szintén aradi fogoly volt, így emlékezik meg: Október 6-ikán tizenhárom tábornokunkat gyilkolta le Haynau. De Lenkey, noha őt is bitóra szánták, nem volt köztük. Mi történt vele? – csak sejtettük. Miglen a tábornok testvérbátyja: Lenkey Károly huszárezredes, ki szintén fogoly volt, egy kihallgatás alkalmával véletlenül megtudta a szörnyű valót. Öccse, a vitéz huszártábornok megőrült.

A börtönőrnél nagynehezen sikerült kieszközölnie, hogy öccsét meglátogathassa. Mindeddig fogalma sem volt, mily rettentő helyzetben van a tábornok. Egész lényében megborzadt, midőn meglátta; s első gondolata az volt, miért nem akasztják fel inkább, mint ily barbár bánásmód mellett kínozva hosszabbítják a szerencsétlennek vértanú-életét.

A bátyja szólt hozzá, de nem felelt, nem: ismerte meg. Vadállati tekintettel, meztelenül, egy rongyos üres szalmazsákon a hidegtől összezsugorodva feküdt a vaságyon, fejét a vasra fektetve. Fájdalom nélkül nézett bátyjára, de midőn a börtönőrt meglátta, azonnal dühbe jött és minden összefüggés nélkül panaszkodott. A kályha kidöntve, az ablak széttörve, s az októberi hideg szél fújt be a vasrostély között. A börtön rondaságát leírni lehetetlen. Egy kutyaól palotának mondható Lenkey börtönéhez képest.

(Gracza György: Az 1848–49-iki magyar szabadságharcz története, 1898)

*

Egyszer értesítették Lenkey Károlyt, hogy mehet öccse temetésére és egy altisztet és hat fegyveres katonát rendeltek ki kísérőnek, mint az engedély mondotta: a sírig és vissza.

A fogház kapujánál egy kormos láda volt, ebbe gyömöszölték Lenkey János tábornok holttestét és a kutyafogó cigány kordélyára dobták. A fogház kapuja előtt egy szerzetes imádkozott, majd intett, hogy mehetnek. Így jutottak ki a várból.

A porkoláb elfelejtette megmondani, hogy a vársáncban megásott gödörbe kell elhantolni Lenkeyt s így a kocsis a fogoly Lenkeyt kisérő katonáktól kérdezte meg: hová-merre menjenek? A katonák nem értettek magyarul s így nem tudtak válaszolni. Lenkey ezredes felelt:

– Az aradi katonai temetőbe. Így jutottak át a Maroson, és akikkel csak találkoztak, mindenki érdeklődött, hogy mit visznek. Sokan ismerték Lenkey Károlyt. A kocsis adta meg a felvilágosítást.

– Lenkey tábornok urat visszük a temetőbe.

Szájról-szájra járt a különös temetés híre, hiszen Lenkey Jánost is jól ismerték, többször volt itthon szabadságon. Egyszerre százan és százan csatlakoztak a kísérethez, úgyhogy mire a katonai temetőbe értek, hatalmas embertömeg vette körül a cigánykordét. Azonban megásott sír nem volt a temetőben, s Lenkey Károlynak el kellett mondania, mint jutottak ki a várból. Erre az aradiak ásták meg a sírt egy helyen, amit hirtelen kiválasztottak és egy jelenlevő református lelkipásztor imádkozott.

Csaknem két évtizedig egyszerű fakereszt jelezte a sírt.

A hatvanas években a magyar nemzet díszes síremléket állított a vitéz huszártábornok sírja fölé. Én meg láttam ezt az emléket és a virágos sírt, amelyet az aradiak gondoztak. De ha a magyar sors a síremléket is a halálraítélt huszártábornok sorsára juttatná, marad még a Lenkey névnek olyan emléke, amely nem egykönnyen porlad el, a szabadságharc költőjének, Petőfinek százhatvansoros verse:

Koszorút’ kötöttem / Cser fa-levelekbül, / Harmat csillog rajta / Örömkönnyeimbül… / Kinek adnám én ezt, / Kinek adnám másnak, / Mint vitéz Lenkey / Huszárszázadának!

Ez a vers örök emléke Lenkeynek és huszárjainak.

(Kis Ujság, 1947)

(1850. február 9-én, 170 éve halt meg aradi börtöncellájában Lenkey János honvéd tábornok, akinek története Sára Sándor 80 huszár című filmjét is ihlette. Az idézetek forrása: Arcanum Digitális Tudománytár)