Ősbemutatóra készül a Kolozsvári Magyar Opera: a dalszínház megbízott művészeti vezetője, Selmeczi György A krónikás című vígoperáját viszik színre. Hatodik operája kéziratának végére nemrég tette ki a kettős vonalat a szerző, a november 17-én bemutatandó mű a kolozsvári intézményes zenei oktatás elindításának bicentenáriuma, illetve a zeneszerzőt is útjára bocsátó zenelíceum előtti tisztelgés.
A kétszáz évvel ezelőtti történet de facto iskolaalapító felhívással kezdődött, ebbe „a szív érzését nem kevéssé nemesítő iskolába” vallás-, nemzet- és rangkülönbség nélkül jelentkezhettek a mindkét nembéli ifjúság tagjai. Az idézet az ugyancsak az operai megemlékezés részének szánt, Sófalvi Emese zenetörténész, muzikológus által szerkesztett, A kolozsvári konzervatórium képeskönyve című kötetből származik. Az 1819-es erdélyi kezdeményezés jelentős sajátos aspektusa, hogy a többi művészeti társulással ellentétben a Muzsikai Egyesület és tanintézete együtt, szerves egységben jött létre.
A zenetörténészként is szaktekintélynek számító Selmeczi György szerint Kolozsvár akkoriban is nagyon erősen európai város volt, ahol elsősorban a Mozartot követő német zenei tradíció talált otthonra. A magyar közösség ezt teljes mértékben elfogadta, maga Csokonai fordította magyarra A varázsfuvolát. De erőteljesen terjedt már a bécsi klasszika is, egyre inkább dívott az öntevékeny zenélés, gyertyák fényénél ragadtak mind többen hangszert. A varázsoperák kora volt ez, leegyszerűsített mozarti vagy haydni világ, amely alaposan felértékelte a dal szerepét.
Erőteljesen jelentkezett a világsikerű olasz operák Kolozsvárra hozatala iránti igény is. Az ősbemutató után mindössze öt évvel a Rigolettót is játszották a városban. Az iskolaalapítással pedig tovább nőtt a zenei „importanyag”, hiszen valamilyen repertoár alapján képezni kellett a tanulókat.
Selmeczi György zeneszerző, zongoraművész a Bartók Plusz Operafesztivál Bartók titkos színháza
című előadásán Miskolcon 2019 októberében
Fotó: MTI–Vajda János
Akik odajártak – a konzervatóriumba, a zenelíceumba –, mindig tudták, hová járnak. Nem is a régmúlt volt az elsődlegesen érdekes, bár tisztában voltak azzal, hogy már a XIX. században erős zenei oktatás zajlott a városban, és hogy ennek is köszönhetően alakult ki Kolozsvár mindenkori művelt, zeneértő közönsége. Annak súlyát is érzékelték, hogy a zeneirodalom nagyjai, Liszt, Brahms vagy Bartók is koncerteztek Kolozsváron, hogy mit jelent a Redut, a Bánffy-palota, de leginkább a magyar konzervatórium, amely a kommunizmus első éveit is túlélte.
Az 1819-ben kezdődött folyamatból eredeztethető a város magas színvonalú kórusmuzsikája, különböző zenei intézmények és társulások létrejötte, Bartók Béla, Lajtha László, Ligeti György, Szőllősy András vagy Orbán György kolozsvári kötődése – a magyar zenetörténelem megannyi epizódja és alakja. A kincses város „zenedéje” pedig nemcsak a Kárpát-medence első zeneoktatási intézménye volt, de általa megszületett az a bizonyos teremtő közeg is, az atmoszféra telítődött a művészet megbecsültségével és szeretetével, ami aztán meghatározta a város életét, megteremtette Kolozsvár kisugárzását.
A bicentenárium lehetőséget nyújt belegondolni a kincses város lelki mechanizmusaiba is. Egy mindig mindenre nyitott várost láttat, amely mindent magába szippantott, hogy aztán feldolgozva visszasugározza Európára.
A jubileumi vígoperában szülővárosát állítja a zenei világegyetem középpontjába Selmeczi, azt tartja, a kétszázadik évforduló kihagyhatatlan alkalom az ünneplésre. „Reményeim szerint a gyerekek számára is érdekes lesz ez a vígopera, amelyen esetenként nagyokat lehet kacagni – mondja a szerző. – Ugyanakkor nagyon költői világ, amelyet saját kitűnő meseciklusa alapján Szőcs Margit teremtett, ezt formáltuk librettóvá Egyed Emese irodalomtörténész és Laczkó Róbert színművész segítségével, László Noémi költő és Tompa Gábor, a kolozsvári színház igazgatója tollából származó vendégszövegek pedig tovább emelték annak színvonalát.” A történet kiindulópontja az a képtelen helyzet, hogy Kolozsvár népe nem ismeri a zenét, ének és zene nélkül éli az életét. Ezen hivatottak segíteni menekültek, akik egy bizonyos Huba testvér vezetésével szöknek meg Déváról a várépítő nagyúr zsarnoksága elől, s a kolozsvári bírót kérik, fogadná be őket a város. A menedékért cserébe énekre, zenére tanítják a város népét.
Selmeczi György reményei szerint operája hozzájárulhat annak tudatosításához, hogy az anyanyelvű zenélés erős identitásképző és -megtartó elem. És mindannyian büszkék lehetünk arra, hogy Kolozsvár, a magyar kultúra kétszáz évvel ezelőtt is jelen volt a dolgok születésénél, tevékeny részese az európai szellem alakításának.
