Magyar ügyek

Persze építsünk fel egy új Magyarországot, de gondolatunk ne rekedjen meg a trianoni határok között.

Lakatos Mihály
2020. 07. 08. 11:19
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Ábelék éppen a vasárnapi ebédnél ültek, amikor elhangzott a rádióban a kormány felhívása, miszerint idén nyaraljunk Magyarországon. Eddig az volt a jelmondat, hogy „maradj otthon!”, most meg az, hogy „maradj itthon!”.

– Oké – nézett Ábel a családra –, akkor az idén Magyarországon nyaralunk: megnézzük Kassát, Kolozsvárt és Szabadkát. – A fiúk somolyogtak serkenő bajuszuk alatt. – Apa, tényleg ennyire becsípődött nálad Trianon? – kérdezte mosolyogva a legnagyobbik. Egy félig derűs, félig feddő tekintet volt a válasz.

Az igazság azonban az, hogy időnként Ábelen is átsuhan a kétely, hogy vajon jó-e az, ha generációk fájdalmát és frusztrációját plántáljuk át utódaink lelkébe, biztos akadályaként annak, hogy valaha is derűs, gondtalan és szabad életet éljenek. Nem kellene-e már túllépni ezen, s ne mind nézegetni hátra, nehogy „megfájduljon a nyakunk”? De igen, mondják egyesek, hagyjuk már az egész trianoni hóbelevancot, és nézzünk előre, építsünk egy új Magyarországot. Ebből a kicsiből, ami megmaradt nekünk. Ismerős, nem? Kicsi, sárga és savanyú, de…

Ábel nemrégiben olvasta ez ügyben egy alig huszonéves, de a gondolkodással máris közeli barátságot ápoló lányismerőse kifakadását.

A dolog meglepte. A lány írásában egyrészt azon háborgott, hogy a szülei (azaz Ábel) generáció­ja az örökös múltba nézéssel kiábrándultságot, pesszimizmust és haragot örökít át rájuk, másrészt, hogy kivándorlásra biztatja csemetéit, mondván: tanuljanak nyelveket, mert csak külföldön boldogulhatnak. (Ez utóbbi „biztatással” majd máskor foglalkozunk, de már most mélyen elítéljük.) „Ha Trianon miatt siránkozunk, elveszíthetjük azt is, amink most van” – így a lány. Törődjünk inkább a jövő problémáival: a migrációval, a közelgő ivóvízhiánnyal, és építsünk atombunkert a vízhiány miatt a bokrok alján ólálkodó harmadik világháború idejére. A múltat pedig le kell zárni. „A kilencvenes években és az utána születettek már nem – vagy alig pár évig, kisgyerekként – ismerhettek olyan rokont, aki Nagy-Magyarországot tudhatta hazájának. Mi már egy kis közép-európai országocskában nőttünk fel.” Mit akarunk tehát? A kérdésnek van létjogosultsága, és foglalkozni kell vele akkor is, ha nem kedveljük a mögötte meghúzódó életfilozófiát. És akkor is, ha a felvetés egyáltalán nem új, hiszen minden generáció életében eljön a Nagy Lomtalanítás pillanata, amikor szeplőtelen újrakezdést szeretne, de már a múlt hasznavehetetlen kacatjai, netán relikviái nélkül. Ártatlan csecsemőként gügyögni a jövő kebelén.

Igen ám, szólal meg Ábelben az opponens, de ha mindig csak előrenézünk, nem tudjuk, mi történik a hátunk mögött. Megengedhetjük magunknak, hogy ne tudjuk? A tapasztalat azt mutatja, hogy nem. Hogy Ádám volt az utolsó ember, aki ezt megengedhette magának. Intő jel van éppen elég. Vigyázó szemetek a Nyugatra vessétek, mert abból, ami ott történik, nemcsak Batsányi idején lehetett okulni! A Nyugat jelenkori tragédiája jól mutatja, hová vezet az elvakult jövőbe menetelés, a tények és az igazság elfedése és megerőszakolása lingvisztikai hókuszpókuszokkal! Aki a múltját elhanyagolja, nem vállalja, elveszíti azt. És aki elveszíti, azt a folyóba dobják. A múltja után. Mert a tények és az igazság megerőszakolását szükségszerűen követi az emberek megerőszakolása. Mi hát ehhez képest egy kis nyakfájás?

Persze építsünk fel egy új Magyarországot, de gondolatunk ne rekedjen meg a trianoni határok között, mert akkor valójában a kádári Magyarországot építjük újjá, ami teljes tévút. Hiábavaló fáradozás, nem lehetünk boldogok benne sosem. A kádári sem volt az. Nem kell összetéveszteni a jóllakottság érzését a boldogsággal. Magyarország egész egyszerűen nincs Kolozsvár, Kassa, Szabadka, Nagyvárad, Székelyudvarhely és a többiek nélkül. És ez fordítva is igaz. Aki az ellenkezőjét gondolja, olyan, mintha azt hinné, hogy a rózsa csak a bimbóból áll. Nem: a rózsa a bimbó, a szára, a levele és a gyökere együtt. Csak együtt virulhatnak. Egymás nélkül fonnyadásra vannak ítélve. Magyarország a jövőben is csak a múltjával együtt lehet az, ami: magyar ország. Védjük hát meg a múltunkat és elődeink emlékét, mert nem lesznek hálátlanok: cserébe arcot adnak nekünk, amelyet továbbvihetünk a jövőbe.

Európa kártékony és önveszejtő halandzsáját pedig engedjük el a fülünk mellett. A szavunk igen-igen és nem-nem legyen. Semmi más nem segíthet. Ábel jó ideje figyeli például, hogy külhoni nemzetrészeink milliónyi aláírás gyűjtésével próbálják felhívni az unió figyelmét égető gondjaikra. Ez rendben is van. Az viszont nincs rendben, hogy – fejet hajtva az európai képmutatás előtt – úgy próbálják tálalni, mint valamiféle összeurópai problémát. Holott az aláírások 90-95 százaléka az anyaországi és külhoni magyaroktól származik, s csak elenyésző hányada egyéb – az aláírásra kínkeservesen rávett – euró­pai kisebbségektől. Az unió mégis eljátssza, hogy összeurópai problémáról van szó (persze megoldani így sem fogja), mi meg eljátsszuk, hogy ezt elhisszük neki. Az eredmény: nulla. Talán itt az ideje kimondani hangosan és érthetően: ez magyar ügy. Okozója: Trianon. S mint ilyet kéretik megoldani. Például szerény (és jubileumi) történelmi jóvátételként. És tényleg: ha „csak” egymillió magyar írja alá a petíciót, és más nem, akkor a probléma nem is létezik?!

A tanulság számunkra: ha a tiszta és egyenes beszéd nem is mindig üdvözítő, a halandzsa soha.

Más fajsúlyú, de ugyanilyen fájó a sportműsorok közvetítésének ügye is: unió ide vagy oda, nagy nemzetközi sportesemények közvetítésekor a külhoni magyarok képernyőin ez olvasható: „Ez az adás csak Magyarország területén fogható.” Külhoni nemzettársaink száz évvel Tria­non után sem követhetik a magyar sportolók vetélkedését, nem hallgathatják a magyar kommentátor közvetítését, még lélekben sem lehetnek az anyanemzettel, azaz: újra és újra megélik Trianont. Cserébe nézhetik a román, szlovák és a többi sportoló bravúrjait. Miért? Mert mi szervilisen lekapcsoljuk a feléjük való sugárzást. Merthogy gazdasági érdekek, reklámozó multik, európai üzleti szabályok ezt várják el tőlünk. Holott ez is speciális magyar ügy. Nem lehetne kinyilvánítani végre, például egy „lex Trianon”-nal vagy „lex Hungary”-vel, hogy mi ez alól kivételt képezünk? Hogy a külhoni magyaroknak ennyi jár, mondjuk: történelmi igaz­ságtételként. Miért? Mert szét tetszettek szakítani a nemzetközösségünket. Anyagi kárpótlásul pedig felajánlanánk a magukat esetlegesen megkárosítva érző reklámcégeknek országunk elszakított kétharmada után járó százévnyi osztalékunkat.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.