Magyarország, 2020

Mintha nagybeteg fölé hajolnánk, úgy hajolunk a képek fölé, és vizsgáljuk, szaporább-e a szívverés fél lábon állva, pipiskedve, vegyvédelmi ruhában, gázálarcban vagy az aszfalton térdepelve. Faggatjuk a képeket: mióta nem találkoztak a fiatalok, hogyan vészelték át a bezártság hónapjait az idősek, túlélték-e 2020-at? És a kapcsolatuk túlélte-e? Tavaly március óta kettős érzést keltenek bennünk az életképek. Egyetlen csókban benne van a méz és az áfonya, „s az iskolába menvén…” – vagy jövő héttől digitális oktatásra állunk át? Nem tudhatom. Másnak mit jelentett a nemzeti összetartozás éve lezárt határokkal? Hányféle módon, miféle leleménnyel próbáltunk mégis kapcsolatba kerülni egymással, ezt lenne érdemes számba venni, mert ezt lehet továbbadni a következő nemzedéknek is.

Egy kárpátaljai gyermekotthon lakói maguk kérték az anyaországi önkéntestől, ha másként nem oldható meg, legalább online folytassák megszokott beszélgetéseiket. Eleve szorongtak, a napi hírek hallatán­ pedig még inkább erőt vett rajtuk a félelem. Félelmüket jelképező tárgyakkal jelentek meg a következő találkozáson: párnával – tulajdonosa megtapasztalta, hogy a bezártság heteiben teljesen ellustult; mobillal – hasz­nálója már-már a kütyü rabjává vált. Mit lehetne­ ezekkel csinálni? Dobjuk ki! – ajánlotta egyikük, a másik meg akarta semmisíteni, egy érzékeny kislánynak eszébe jutott, hogy Istennek adja át minden félelmét. A spirituális válasz mellett szólt az is, hogy ha ma kidobjuk, holnap felütheti fejét a félelem újra. A csoport tagjai megállapodtak, hogy szorongásaik tárgyát fiókba zárják, és a kulcsot maguknál tartják. Mindennap kinyitják a fió­kot pár percre, ránéznek félelmükre, de nem engedik, hogy az elhatalmasodjon rajtuk. A betegségtől, haláltól való rettegést nem lehet kiiktatni világunkból, az a hétköznapok része lett. Viszont azt meghatározhatjuk, mennyi időt akarunk aggódással tölteni egy nap.

Kilépni a négy fal közül! Szerenád a kertben születésnapok, névnapok alkalmával, baráti beszélgetések a teraszon. Előadóművészek streamelnek, megosztanak, otthonunkba költözik a koncertélmény. Az önzetlenség sokféle formája mutatkozik meg oda-vissza, focirajongók ezrei küldtek SMS-t a Magyarország–Izland-meccs szünetében, hogy hajrá, magyarok, ha most nem is lehetünk veletek a Puskás Arénában, azért a képernyőn keresztül szurkolunk. Lett is foganatja: az utolsó percekben megfordította a pótselejtezőt a magyar válogatott, 2–1-re nyert, és kijutott az Európa-bajnokságra. A koronavírus felülírta a focit, játszótereink, emberi kapcsolataink megszokott rendjét, átértékelődött a kint és a bent, a közel és a távol. Még fontosabb lett, hogy átgondoljuk, hol vannak a határok.

A korlátok között ki miben látja meg a szabadságot? Felfedezhetjük egy kocsira dobott plédben és párnában, hiszen a szabad ég alatt is időzhetünk otthonosan szeretteinkkel. Európának ezen a felén az is megszokott, hogy humorral oldjuk a feszültséget. Nekünk, magyaroknak mindenre van viccünk, épp a koronavírusra ne volna? Tanári figyelmeztetés a szülőknek: „Megkérem az apukákat, hogy az online oktatás alatt ne lófráljanak a gyerekük mögött bokszeralsóban és sörrel a kezükben.” Fiktív párbeszéd 2025-ből: „Anyu, ki az apukám? Nem tudom, kisfiam, védőmaszk volt rajta.” ­Állásinterjú 2030-ból: „Kiváló a pályázata, örömmel látom, hogy több évtizedes szakmai tapasztalattal rendelkezik, talán egyedül a 2020-as év hiányos. Mit csinált 2020-ban? – Kezet mostam.” Az apa home office-­ban, a gyerek home schoolban, az anya meg fogja a home-lokát. Tíz év múlva magyarázni kell ezeket a vicceket azoknak, akik még nem éltek a maszk mögötti évben. Az életképek meg bekerülnek majd a történelemkönyvbe, de talán a biológia-tankönyvbe is annak példájaként, hogy az emberi alkalmazkodóképesség határtalan.