Ha a Trianon-palotában két croissant és egy kávé között új államhatárok felett ötletelő félművelt politikusoknak legalább minimális ismeretük lett volna Közép-Európa történelméről, tarka etnikai térképéről és a nemzetiségek együttélésének mikéntjéről, talán nem alkották volna meg a „békeszerződésnek” mondott politikai aknamezőt.
Mi, magyarok hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a Párizs környéki diktátumok során kizárólag velünk – meg talán a németekkel – bántak el csúnyán. Pedig akaratlanul azokkal a frissen nemzeti öntudatra ébredő népekkel is, amelyeknek eredetileg nem szándékoztak ártani, elvégre önrendelkezési követeléseik kapóra jöttek a nagyhatalmi játszmák adott pillanatában.
Mi, magyarok okkal és joggal sérelmezzük, hogy elcsatolt területeink új gazdái a fennhatóságuk alá került magyarságot változatos eszközökkel próbálják beolvasztani az államalkotó nemzetbe azzal a céllal, hogy homogén nemzetállammá tegyék birodalmukat. De miért van erre szükség, amikor létezik elnyomásmentes megoldás is? Talán csak nem azért, mert az önrendelkezési elvre való hivatkozással széttépett Magyarország példáját látják maguk előtt?
A Szlovákok a megmaradás és a beolvadás válaszútján című szakmunka az alföldi szlovákság két háború közötti történetét dolgozza fel. Azét az időszakét, amikor a magyar politika ugyanazt alkalmazta a csonka Magyarország legnagyobb megmaradt nemzetiségi tömbjével szemben, mint amit a magyarokkal szemben alkalmaztak a csehszlovák, a román és a délszláv állam képviselői. A cél és a módszer is egyező.
A magyar politikai elit védelmére persze fel lehet hozni, hogy csak kevés híja volt 1918-ban annak, hogy Békéscsaba és környéke is a szerbek vagy a románok kezére kerüljön, miután az Alföldi Szlovákok Nemzeti Tanácsa nem átallott Újvidéken – némi szerb pánszlávista agitáció hatására – a Szerb Királysághoz tartozás mellett nyilatkozni, miközben a románok is fenték fogukat a Tiszától keletre eső megyéinkre.
A népek önrendelkezési jogáról szóló wilsoni elv nyilvánvalóan nem volt alkalmazható a szigetszerű nemzetiségi tömbökre, így azok szükségszerűen idegen fennhatóság alá kerültek. Arra viszont alkalmas volt, hogy innentől mindenki homogén nemzetállam létrehozásán munkálkodjon, nehogy valakik önrendelkezni, végső soron különválni akarjanak.
A magyar fennhatóság alatt maradt szlovákság asszimilációja egyrészt spontán módon történt, másrészt a magyar állam nyomására, amit a statisztikák jól szemléltetnek. Míg 1900-ban 192 ezer szlovák élt szórványban és tömbben a későbbi trianoni Magyarország megyéiben, addig ez a szám 1920-ban már csak 142 ezer, 1941-ben 76 ezer, 1949-ben 26 ezer volt. A magyarosítás módszerei közé tartozott a területi önrendelkezés megakadályozása, a helység- és családnevek magyarosítása, a szlovák nyelvű istentiszteletek arányának csökkentése, az anyanyelvi iskolai oktatás arányának szűkítése, a helyi közigazgatás magyarosítása, az elvándorlás támogatása. Ha e módszertan ismerős, az nem a véletlen műve.
A szerző, Tóth István történész szakterülete Szeged és a Dél-Alföld helytörténete. Hiánypótló szakmunkája árnyalja azt az önképet, amely szerint csak mi, magyarok láttuk kárát Trianonnak. A kötet rámutat arra, hogy Trianon a maga logikájával csak kinyitotta Pandóra szelencéjét, s az erőltetett asszimiláció, a lappangó bizalmatlanság folyamatosan mérgezi a térség népeinek együttélését.
(Tóth István: Szlovákok a megmaradás és a beolvadás válaszútján. Az alföldi szlovákság története a két világháború között. Bálint Sándor Szellemi Örökségéért Alapítvány, Szeged, 2019, 330 oldal. Ármegjelölés nélkül)
