Először múlt év nyarán vettünk észre ismeretlen, sötét pettyeződést a diófák levelén, aztán megfeketedett a zöld védőburok, és a találomra feltört gyanús küllemű golyóbisokban bűzlő, barnás kocsonyát találtunk a krémszínű belsőség helyén. A nyár közepén szokatlan citromsárgára aszalódott a mindig haragoszöld akáckoronák némelyike, holott ezt a fát a magyar vidék elpusztíthatatlan gladiátorának tartották emberemlékezet óta. Legalábbis Apó, édesapám, Baró-ti Géza az iharosi rengeteg meghódításában fejezeteket szentelt az Iharosi krónika riportfolyamában az akácdzsungel megtörhetetlennek tűnő aktivitásának. Baljós jelek és események bőséggel adódtak a krónika majd húszesztendős fejezeteiben és utána is, amikor újjáéledt a történet. Ám amikor befűztem a papírt az immár százesztendősnél is idősebb Continental írógépbe, amelyet úgy őrzünk, mint muzsikusgenerációk a családi Stradivarit, elfogott a kétség a sok lehangoló információ miatt.
Negyvenöt éve, hogy Apó lekopogta Első lépések címmel az induló krónikát. Pontosan negyven éve, hogy súlyos autóbalesetük után szüleim elhagyták a budakeszi szanatóriumot, ahol újra tanultak járni, és gondos, ápoló kezek segedelmével, mint ez a sokat próbált generáció annyiszor az életben, újra talpra álltak. Bepakolták a betyárbútort abba az okkersárga, négykerekű műanyag dobozkába, amely inkább hasonlított óriás szappantartóhoz, de az egyetlen fellelhető félautomata jármű volt Európa ezen féltekéjén, és Trabant Hycomat névre hallgatott. Kiautóztak Biára, kipakoltak, és Apó első ténykedéseként kirakta az ősöreg íróasztalra az írógépet, ahol most ezek a sorok is íródnak.
Huszonöt éve, hogy a szüleim csendes búcsút vettek az Iharostól, mi pedig felszámoltuk városi életünket, és Biára jöttünk. Múlt és jelen között őrlődtem, hogy évfordulókról regéljek, vagy bohókás mókusokról, múltról vagy jelenről, a nem túl derűs jövőbeni kilátásokról. Mint annyiszor pályám és életem során, ismét Apó sietett segítségemre, mintha az öreg írógépből áramlanának a bölcs válaszok. Apám a leghétköznapibb retorikájában is örökös zsurnalisztikai fordulatokkal, hasonlatokkal operált. Jó anyámat, aki előszeretettel időzött a családunkat övező „dicső” múltban, egy ízben szelíden így billentette vissza a jelenbe: – Picikém – mert így hívta anyámat –, ne szerkesszük a tegnapi lapot, az már nem érdekel senkit, a holnapi újságot kell összerakni.
Vettem az üzenetet, és visszakanyarodtam a mába. A növényzet pusztulása rémisztő, ráadásul a Bácskából származó idős kertészmérnök, K. L. kimondta a szörnyű verdiktet: „A hazai diófaállományt gyógyíthatatlan kór emészti.” Egy táska mélyéről előkerült régi fényképen ámulva figyelem az éppen tető alá hozott házunk körül húzódó tarvágásszerű, kopár domboldalt. Ma újra sűrű erdő borítja a területet, a lóistálló, a karám, a kis konyhakert, a szénatároló pajták, valamint a kerti utak kivételével igazi rengeteg. Megmaradt persze a terület közepén az a szélvédett kráter, amelyben Apó sütögette a szalonnát, és ahol mustillatú októberi kora estéken órákig nézte a pattogó rőzsetüzet, a lángok feltehetően fontos üzeneteit fejtegetve. A krátert világháborús amerikai óriásbomba ütötte. A tűzrakóhely peremén alakult ki a házi kedvencek kis temetője. Kutyák, cicák, madárkák kerültek egy-egy kis kopjafa jelezte sírba, sőt egy kis vakondot is idetemettünk.
A megújult erdőt jó néhány személyes élményt hordozó példány színesítette. Apám ugyanis külföldi riportútjairól rendszeresen facsemetékkel érkezett haza. Így került az Iharosba Szibériából egy fehér törzsű nyírfácska a hetvenes években, vagy a Hargitáról három izmos feketefenyő a déli terasz elé. A kínai bálványfa lapunk korábbi főszerkesztője, Mihályfi Ernő rózsadombi kertjéből származott. A csemete felmenője egyenesen Mao Ce-tung pekingi parkjából került Budapestre. Az ismertebb fák nevet kaptak. A fehér törzsű orosz legényke negyven év alatt hatalmas termetű szibériai óriássá cseperedett az utcáról törzséhez irányított temérdek esővíz jóvoltából, és a Kolja nevet kapta. Húsz méternél magasabbra nőtt, emberderék vastagságú törzset hizlalt, vakító fehér ágai a szív alakú apró levelek mögött úgy világítottak a holdfényben, mint girbegurba neoncsövek.
Kolját a ház délkeleti sarkánál ültettük el, szélső ágai a konyhaablakig nyújtózkodtak, szinte érintve a fölötte terpeszkedő öreg diófát. Itt láttam meg először a mókust.
Végigrohant a hurkapálcikánál alig vastagabb mészfehér nyírfaágacskán, és gyönyörű ívelt ugrással átlendült a diófára. A mutatvány ezután mindennapossá vált. „Megy, mint a távirat”, mondta álmélkodva egy látogatónk. Nyár vége, dióérés ideje volt. A pici mellső lábai közé kapott diót úgy nyitotta fel, mint egy konzervet. Kiderült, hogy nem csak alkalmi látogató, rövidesen kettesével, hármasával jelentek meg, önfeledten robogtak át a háztetőn, az északi kerítésnél húzódó termetes mogyoróbokrok termését dézsmálták. Volt köztük egy örökösen izgő-mozgó, kopottas szőrű gavallér ritkás farokszőrzettel. Parányi testén időről időre rángások futottak végig, mígnem rájöttünk, hogy mókuséknál ez valami készenléti állapot, mint a ringbe szálló bokszolónál a levegő folyamatos csépelése. Molyrágta kis mókusunk viszont az összes többit lepipálta mozgékonyságában, ezért az Izgága nevet kapta, amelyet később Zizire rövidítettünk.
Zizi volt az első halottunk a mókuskolóniában. A tűzifarakás tetején bukkantam rá, pici kezecskéire hajtotta a fejét, mintha aludna. Jobb hónaljában aprócska sebet találtam, légpuskalövésnek látszott! Elsirattuk, de a végtisztesség komoly fejtörést okozott. Nyilvánvaló volt, hogy ezt a kis jószágot, akinek természetes közege a napsütötte kék égbolt, szinte dacol a gravitációval, uralja a légteret, szóval őt nem lehet földbe ásott, sötét lyukba eldugni. Na de hova? – merült fel a kérdés. Végül kedvenc játszótere, Kolja, a fehér törzsű egyik ága lett a kiszemelt temetkezési hely. A padláson belebotlottam egy békebeli bóléstálba ívelt alpakkafogóval, passzentos, jól záró, gumiperemes üvegtetővel. Zizi üvegkoporsóba került, a reggelizőasztaltól mindig ráláttam.
A diófák betegsége után újabb és újabb csapások érték az iharosi völgy lakóit – és nem csak a növényeket. A völgy legvégén, az egykori Metternich-birtokon omladozott az Alsómajor, amelyet egy lovas gazda vett bérbe. Erőteljes, szépen tartott, fiatal lovai voltak. Kettőt közülük rejtélyes kór támadott meg, mire a vérvételek és laboreredmények elkészültek, a két hátas már menthetetlen volt.
A magyar katicákat idegenből jött vándorok tizedelik, ami önmagában is felháborító, ráadásul a jövevények csípnek is. Hagyományos mezei poloskánkat is ázsiai jövevények szorították ki. Fürdőszobánk csempéjén apró molylepke nagyságú, ismeretlen rovarféle jelentkezett, amolyan légybe termékenyített parányi lepke. Ék alakú áramvonalas karosszériájuk akár a lopakodó vadászrepülőé, röptük gyors, veszélyt észlelve szinte lepattannak a falról, páncélzatuk kemény, ráadásul ezek is csípnek. A tévéképernyő esti kékes derengésében eleinte szálló pornak véltem a gomolygó szemcséket, aztán kiderült, hogy lisztfinomságú repülő rovarok. A meztelen, szalonképesebben csupasz csigáink sem pannon őslakosok. Az andalúz változat barnásfekete alapon váltakozó sötétebb pettyek és csíkok egyvelege, a másik szép okkersárga. Jó araszosra is megnyúlnak, ha párás időben a salátaágyásra startolnak.
A dióvészt tetőzendő Kolját megütötte a guta. A tél a csodás fehér ágakat szürkére koptatta, töredezni kezdtek a mókusok alatt. A kocsonyás, rothadó dió hamar lekerült a mókusétlapról, a mogyorót gombostűnyi lyukon behatoló kártevő pusztítja. Az élelem elfogyott, a mókusok odébbálltak. A porladó faóriásra viszont új jövevények érkeztek, harkályok, fakúszok, ritkán látott madarak csépelik a törzset a kéreg alatt rejtőző farontó bogarak nyomában. Néhány napja az erős szél combvastag ágakat szakított le a fehér törzsűről, félbetörte azt is, amelyen Zizi üvegkoporsója lóg. Új helyet kell keresni számára. A választás a déli terasz előtt a völgyre néző, Szarvas-heggyel szemező, Hargitáról érkezett mokány feketefenyőkre esett. Elbírják majd a kis koporsót, ők még tartják magukat.
