Mennyei harmónia

A Magyar Bach Társaság alapító tagja, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja, aki valójában a barokk mester miatt lett csembalóművész. Erős benne a késztetés, hogy a felmenőihez méltó életet éljen. Dobozy Borbála szerint a 30. Budapesti Bach-hét jó alkalom a pünkösdi készülődésre.

Fotó: Teknős Miklós

– Felfokozott várakozás előzte meg idén is a Budapesti Bach-hetet, többen már hónapok óta árgus szemmel figyelték a programok közzétételét. Milyen széles közönséget szólít meg a rendezvénysorozat?

– Kamp Salamon karnagy kezdeményezésére és művészeti vezetésével kísérletnek indult 1990-ben, hogy Johann Sebastian Bach különböző műfajban komponált zeneművei csendüljenek fel hétfőtől vasárnapig estéről estére. Eleinte több volt a kételkedő hang, mint a bizakodó, mondván, anyagi háttér és reklámlehetőség hiányában hamvába holt vállalkozás egymás után hét koncertet adni – nem lesz érdeklődés. Ehhez képest minden este tele volt a templom, ami egyértelművé tette, hogy a kísérletet folytatni kell, így az idei már a 30. Bach-hét. Június első hete ráadásul általában egybeesik pünkösddel, így az ünnep is emeli a koncertsorozat fényét. A Deák téri evangélikus templom ikonikus helyszín, hiszen a magyarországi Bach-tradíció különösképpen kötődik e helyhez és az immáron 115 éves Lutheránia Énekkarhoz. Legendásak az itteni évközi, nagy egyházi ünnepekhez kapcsolódó oratórium-, illetve passió-előadások Kamp Salamon magával ragadó, felemelő irányításával. Ez a szellemiség és lelkiség sokakat vonz, nem véletlen, hogy ilyen alkalmakkor már egy órával a kezdés előtt tele van a templom, az előadás alatt pedig százak állnak hátul és fent, a karzaton.

Öröktől fogva

– De miért éppen a barokk mesternek támadt ekkora kultusza?

– Bach-kultuszról már a XIX. század óta beszélhetünk, ugyanis akkor kezdte a mester műveit megszólaltatni Carl Friedrich Zelter vezetésével a Berlini Singakademie. Zelter irányította Mendelssohn figyelmét is e kompozíciókra. Luther Márton tanítása szerint a „musica” öröktől fogva létezik, a teremtéssel együtt Isten adománya, lényege pedig a transzcendens harmónia leképeződése. Bach művészete az isteni, tökéletes rendet jeleníti meg, életműve a létezés egyetemes, örök értékeinek kinyilatkoztatásával a zene szférája fölé emelkedik. Albert Schweitzer szavaival élve: „Segít megtalálni a lelki békéhez vezető utat.”

– Dobozy Borbála egészen fiatalon elkötelezte magát Bach művészete mellett?

– Olyannyira, hogy Bach miatt lettem csembalista, és kiváltságként élem meg, hogy előadóművészként és tanárként a legmagasabb rendű zenével foglalkozhatom ebben a mai, meglehetősen értékvesztett világban. Édesanyám irányította a figyelmemet Bach művészettére. Ő egyébként egy ideig egyszerre végezte felsőfokú zongora-, valamint bölcsésztanulmányait, de mivel háromszakos volt a Pázmány Péter Tudományegyetemen, egy idő után nagy szívfájdalommal abbahagyta a zongorázást.

– Gondolom, a néprajz volt az egyik szakja – édesanyja, Erdélyi Zsuzsanna, a hatvanas évek végén bukkant rá a tudomány számára korábban ismeretlen archaikus népi imádságokra.

– Nem, eszébe sem jutott a néprajz, bár családi indíttatása bőven lett volna rá: magyar–olasz–filozófia szakon végzett, majd bekerült a Külügyminisztériumba, ahol ígéretes karrier előtt állt. Amikor jött a Rákosi-rendszer, és nem volt hajlandó a hatalommal azonosulni, kitették az állásából. Akkoriban ismerkedett meg és kötött házasságot édesapámmal, Dobozy Elemérrel, aki kardiológus, belgyógyász főorvos volt – ő dolgozta ki a sztereo EKG-t 1948-ban, amelyet sikerrel alkalmaztak itthon. Politikai okokból később őt is kitették az állásából, közben születtünk sorra, négyen vagyunk testvérek. Itt, a házban lakott Lajtha László zeneszerző-népzenekutató, aki bevette édesanyámat a gyűjtőcsoportjába, hogy segítsen nehéz helyzetben lévő családunkon.

– Nem lehetett egyszerű megszervezni és a maguk elgondolása szerint alakítani életüket a szocializmusban.

– Az ötvenes-hatvanas évek igazán nehéz évtizedek voltak, de az emberi kapcsolatok intenzíven működtek. Szüleim a szellemi élet kiválóságaival barátkoztak, híres írók, költők, tudósok, nyelvészek jártak hozzánk, nagy társadalmi élet zajlott ebben a belvárosi lakásban. A zene iránti szeretet szintén meghatározó volt itthon: édesapám ugyancsak rajongott a zongoráért, időnként maga is leült játszani. Állandóan hallgatta és fel is vette a rádióból a nagy zongoraművészek koncertjeit – rengeteg régi magnótekercs, kazetta maradt utána. Szüleim kicsi koromtól kezdve zongoristát akartak belőlem faragni, ami az ő álmaiknak a megvalósulása lett volna, és valójában föl sem merült más alternatíva az életemben. Legkedvesebb zeneszerzőm kezdettől fogva Johann Sebastian Bach volt. Akkor még nem tudtam megfogalmazni, miért, csak azt éreztem, hogy az ő művei számomra egy külön világot jelentenek. Már középiskolás voltam, amikor zeneirodalom-órán a barokk korszak tárgyalása kapcsán sok csembalózenét hallgattunk, és akkor derült ki, hogy a zongoradarabok, amelyeket játszom, eredetileg csembalóra készültek. Rögtön éreztem: ez az én hangszerem.

Fotó: Teknős Miklós

A legjobbak tanítványa

– Összeállt a kép?

– Azonnal tudtam, hogy hangszert váltok, de ez nehéz ügynek bizonyult, mert csembaló főtanszak akkoriban itthon nem létezett. Sebestyén János fakultációban tanított csembalót a Zeneakadémián, meghallgatott, és még konzisként – mint vendéghallgató –, külön rektori engedéllyel járhattam az óráira. Két év után aztán kijelentette, hogy ha felsőfokú csembalótanulmányokat akarok folytatni, akkor külföld felé kell orientálódnom, mert a következő 10-12 évben itthon nem fogok tudni diplomát szerezni. Még javában a kommunizmus éveiben jártunk, nyugati intézmény szóba sem jöhetett, viszont Zuzana Růžičková asszonynak – aki a XX. század második felének egyik legjelentősebb csembalóművészeként Magyarországon is gyakran koncertezett, és akinek a felvételeit a zenegimnáziumban sokat hallgattuk – Pozsonyban volt főtanszakja. Oda sikerült állami ösztöndíjjal kijutnom, egy évvel később pedig Prágában folytathattam nála a tanulmányaimat. Prága után a historikus előadói gyakorlatot tanulmányoztam a salzburgi Mozarteumban, ahol mély hatást gyakoroltak rám a lenyűgöző tudású Nikolaus Harnoncourt órái, majd az ugyancsak kivételes muzsikusegyéniség Johann Sonnleitner tanítványa lehettem a zürichi Zeneakadémián.

– Csehszlovákiában is a német nyelvvel boldogult?

– Dehogy, rendes nappali képzésre jártam, így a politikai tantárgyakat sem úsztam meg (mint például a nemzetközi munkásmozgalom és a Csehszlovák Kommunista Párt vidám története), először szlovákul, majd csehül kellett megtanulnom. Mivel az ottani baráti köröm jugoszláviai volt, ragadt rám valamennyi szerbhorvát is.

– Ennek a közép-európai identitásnak látta előnyét a pályája során?

– Mindenképpen, bár eleinte jobban örültem volna, ha inkább a német- vagy angoltudásomat fejleszthetem. Hamar rájöttem azonban, hogy mennyire hasznos számomra a szomszédos nyelvek ismerete, mert így a körülöttünk lévő szláv világban is otthon vagyok. A doktori disszertációm írásakor szintén szükséges volt e nyelvtudás. Érdekes, hogy éppen oroszul nem tudok, pedig kilenc évig tanultam itthon.

– Ez talán a Szovjetunió hatalmi helyzetéből is fakadt. Családja szellemisége a megtűrt kategóriába tartozott a kommunizmusban?

– Édesanyám rosszul viselte, hogy eltávolították a Külügyminisztériumból, utána ávósok követték, megfigyelték. Akkor sem lett a hatalom kedvence, amikor 1968-ban az első archaikus imádságra rátalált, és intenzíven kezdett vallásos néphagyománnyal foglalkozni. Őt azonban nem lehetett eltántorítani, hihetetlen munkabírással dolgozott, rohamtempóban gyűjtött, mert tudta, hogy a szájhagyomány útján átörökített imákat már csak a legöregebbek emlékezete őrzi – ahogy mondogatta, versenyt futott a halállal… A hatvanas évek végétől állandóan úton volt, itthon pedig hajnalig gépelte a felvett szövegeket. Én hiszek abban, hogy mindenkinek meghatározott életfeladata van. Neki ez volt a küldetése, nem a külügyi karrier. Hatalmas és jelentős életművet hagyott hátra.

– Önben is hasonlóan erős a hivatástudat. Ez is a családból jön?

– Ez több generációra vezethető vissza. Dédapám, Erdélyi János a reformkori irodalom egyik meghatározó alakja volt: az elsők között irányította rá a figyelmet a népköltészet jelentőségére, szorgalmazta a hivatalosan szervezett folklórgyűjtést. Könyvtárigazgató fia, Erdélyi Pál régi magyar költészettel foglalkozott, nem mellesleg magas szinten csellózott. Büszke vagyok felmenőimre, de ez komoly felelősség is, hogy hozzájuk méltó életet éljek.

Erős magyarságtudat

– Sokfelé megfordult életében, felmerült, hogy külföldön telepedjen le?

– Nem állítom, hogy nyugati tanulmányaim, majd utazásaim során nem vonzott az ottani élet, ugyanakkor családunkban nagyon erős a magyarságtudat. Jó, ha az ember világot lát, és külföldön képezi tovább magát rövidebb-hosszabb ideig, mert a horizontja kitágul, nyelveket tanul, tapasztalatot szerez. Annak is komoly személyiségfejlesztő hatása van, ha egyedül megálljuk a helyünket idegen környezetben. Utána viszont, úgy érzem, itthon kell kamatoztatni a megszerzett tudást. Szép számmal ismertem olyan magyarokat, akik a XX. század viharai miatt külföldre kényszerültek. Remekül éltek a befogadó országban, de valójában mindig talajtalanok maradtak, és a rendszerváltozás után első dolguk volt részben vagy teljesen hazatelepülni. Fontosak a gyökerek. Számomra a családom szellemi háttere meghatározó, engem minden ideköt.

– Hogyan tudja a megszerzett elméleti tudást a hangszerjátékában kamatoztatni?

– Már a barokkban is nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy az előadó a született muzikalitás, ügyesség mellett széles körű elméleti ismeretekkel is rendelkezzen, mert ez szükséges a minél hitelesebb, stílushű előadáshoz. Univerzalitása miatt Bach műveinek megszólaltatása a legnehezebb, a legnagyobb feladatok közé tartozik. Albert Schweitzer megerősíti: „Az a legfontosabb, hogy milyen szellemben tolmácsolják Bachot. A hangoknak szólniuk kell a békéről, a derűről és azon erényekről, melyekből erőt tudunk meríteni a tovább éléshez.”

– A Bach-hétre is hasonló lelkülettel készült?

– A koncert körülményei sokat segítenek: liturgikus keretek között zajlik minden előadás, a szünetben rövid igehirdetés van, a végén miatyánk és áldás. Éppen ezért taps sincs, így nem kell meghajolni sem. A fellépő művészek számára ez először szokatlan lehet, de mindenki azonnal érzi, mennyivel bensőségesebb, amikor ima után a hallgatóság csöndben hazaindul, ésw a mennyei hangok, harmóniák még sokáig rezonálnak a lelkekben.