Nagymamák céllövöldéje

– Nemrégiben jelent meg könyve, A kárpátaljai magyarság, németség elhallgatott tragédiája, 1944–1946 címmel. Mire utal az, hogy „elhallgatott”?
– Alapvetően a szovjet időkre utal, amikor a magyarokkal és a svábokkal szembeni kommunista népirtásnak már az említéséért is veszélybe lehetett kerülni Kárpátalján, de az elhallgatás bizonyos értelemben még ma is megvan. Egyrészt a volt szovjet archívumok Oroszországban továbbra is csak korlátozottan kutathatók számunkra, másrészt az ukrán történelmi narratívákba sem feltétlenül illeszkednek a magyarsággal, ruszinsággal kapcsolatos történelmi tények.

– Könyvének visszatérő motívuma a hét csapás.
– Én hét epizódra tagolom a kommunista rezsim kárpátaljai magyarságra és németségre mért csapásait. Azért csak hétre, mert a csehszlovák állam bűneit, amelyeket 1920–1939 között követett el az őshonos magyarság ellen, nem számolom ide, mert akkoriban még csak jogfosztásról volt szó, közvetlen mészárlásról nem. Amikor Sztálin szemet vetett Kárpátaljára 1944-ben, Edvard Beneš – aki nem mellesleg a szovjeteknek kémkedett a háború alatt Londonban – úgy taktikázott, hogy felajánlotta Kárpátalját Sztálinnak, cserébe azt kérve, hogy a győztes hatalmak állítsák vissza Csehszlovákiát. Egyúttal szorgalmazta a magyarok és a németek kollektív bűnössé nyilvánítását és kitelepítését Csehszlovákiából és a felvidéki magyar közéleti szereplők Szibériába hurcolását.

Fotó: Mirkó István / Magyar Nemzet

– Mi az alapja a történelmi hivatkozásnak, amely szerint Kárpátalját az Ukrán SZSZK-hoz tudta csatolni Sztálin? Kárpátalja azelőtt sosem tartozott a Kijevi Nagyfejedelemséghez.
– Kárpátalja erőszakos szovjetizálásának forgatókönyvét a Kreml vezetőinek támogatásával a Kárpátaljáról a Szovjetunióba emigrált Ivan Turjanica NKVD-ügynök, kárpátaljai kommunista vezér agyalta ki, és a szovjet fegyverek árnyékában valósította meg. Az volt a szovjet propaganda „meséje”, hogy Kárpátalja ősi ukrán föld, ahol a magyar honfoglalás előtt szlávok – az ő értelmezésében ukránok – éltek. Az etnikai érvet az a középkorban ide települt ruszinság jelentette, amelyre ráfogták, hogy ukránok.

– A ruszinok mit szóltak ehhez?
– Nem kérdezték, kérdezik meg őket. A ruszinokat máig – a független Ukrajna jobboldali történészei, politikusai is – elmagyarosodott ukránnak tartják, miközben minket, magyarokat sem fogadnak el őshonos kisebbségként.

– Ez 1944-ben talán még jól is jött a ruszinoknak, mert így legalább nem sütötték rájuk a kollektív bűnösség bélyegét, mint ránk. Mi volt a hét csapás?
– Az első csapásnak azt nevezem, amikor 1944-ben Dálnoki Miklós Béla átállásakor a 4. Ukrán Front egységei Kárpátalján 19 854 magyar, ruszin és német katonát, illetve zsidó munkaszolgálatost ejtettek foglyul, és ahelyett, hogy beszervezték volna a debreceni ideiglenes kormány mögött megalakuló új magyar hadseregbe, szibériai hadifogolytáborokba deportálták őket. A második csapás a 4. Ukrán Front katonai tanácsa által 1944. november 12-én elfogadott, kollektív büntetésnek minősülő 0036. számú rendelet volt, amely nálunk, Kárpátalján „háromnapos munkaként”, illetve „becsali munkaként”, Magyarországon pedig „málenkij robotként” vonult be a köztudatba. A Gulag-Gupvi-táborokba 1944. november 18-tól Kárpátaljáról elhurcolt mintegy harmincezer 18–50 éves férfi közül minden harmadik odalett. Egy hónappal később ezt fejlesztették tovább az Állami Honvédelmi Bizottság 7161. számú rendeletével jóvátételi mobilizálássá, amely ettől kezdve a nőkre is vonatkozott. Közel kétszáz sváb–magyar lánnyal és anyával végeztettek rabszolgamunkát a Donyec-medencei bányavidéken. Ezt tartom a harmadik csapásnak. A lágerkörülmények nem különböztek a náci koncentrációs táborokéitól, ezt megtapasztalták azok a túlélő zsidók is, akik a német haláltáborokból hazatérve visszakövetelték a vagyonukat. Azzal az indokkal ítélték őket 10–25 év kényszermunkára, hogy aki túlélte a náci koncentrációs tábort, az bizonyára ügynök volt, következésképp hazaáruló. A Szolyvai emlékpark mintegy száz gránittábláján eddig 11 723 magyar és német áldozat mellett 738 zsidó ember neve is fel van tüntetve, akik a keresztényekkel együtt haltak meg a szovjet lágerekben. Mint kutató meggyőződéssel húzok egyenlőségjelet a náci és a szovjet népirtás, a nemzetiszocialista és a nemzetközi szocialista rendszer közé.

– A negyedik csapás?
– A negyedik a rögtönítélő katonai törvényszékek, az ungvári hírhedt Rendkívüli Bíróság felállítása volt 1944. december második felében, amit az NKVD kezdeményezett. Ennek célja az értelmiség megtizedelése volt etnikai hovatartozástól függetlenül. Ekkor fosztották meg a történelmi egyházakat vezető papjaiktól, akik túlnyomórészt szintén lágerbe kerültek, már akit nem gyilkoltak meg, mint Boldog Romzsa Tódor görögkatolikus püspököt. A legnagyobb koncepciós per Bródy András ruszin miniszterelnök és magyar képviselőtársai nevéhez fűződik. Bírósági döntés következtében három honatyát kivégeztek, a többieket gulagrabságra ítélték, sorsuk máig ismeretlen. Ehhez kapcsolható az ötödik csapás, a „szovjetellenes elemek” letartóztatási hulláma, amely azok ellen irányult, akik bármiféle politikai, közéleti tevékenységet folytattak korábban. Az NKVD 1945. január–február során Kárpátalján és a vele határos mai szlovákiai, magyarországi, romániai és lengyelországi területeken összesen 215 540 főt tartóztatott le koholt politikai vádakkal.
Köztük háromezer kárpátaljai tisztviselőt, akik egy részének a Donyec-medencei Jenakijevo büntetőlágerben veszett nyoma. A hatodik csapás a megbélyegzett német és magyar családok deportálása volt Szibériába és Kazahsztánba két 1946-os belügyminisztériumi rendelet alapján. Nagyjából háromezer magyart és németet száműztek családostól embertelen körülmények közé. A túlélőket csak 1972-ben engedték vissza Kárpátaljára. Végül a hetedik csapásnak az NKVD-KGB politikai represszióját nevezem, amely 1970-ig tartott. Például az 1927–1932 közti születésű katonaköteles fiúkat nem sorozták be – bizalmatlansági okok miatt – sorkatonának, hanem őket is a Donyec-medencei bányavidéken dolgoztatták. A gondolatrendőrség részéről bárki perbe fogható volt tetszőleges indokkal. Ezekben az években több ezer kárpátaljait ítéltek 5–25 év börtönre, gulágra, akiknek a további sorsa nem ismert.

– Miközben sokan azt vizionálják, a kárpátaljai magyarok előbb-utóbb beolvadnak a szláv tengerbe, ön mégis pozitívan nyilatkozik a kárpátaljai magyarság jövőjéről. Mire alapozza derűlátását?
– Egyfelől a páratlan regenerálódási és reprodukciós képességünkre, másfelől arra, hogy más etnikumokhoz képest csekély bennünk a beolvadási hajlam. Az 1910-es népszámlálás még 262 555 főt rögzített, azonban Trianon következtében az 1921-es első csehszlovák népszámlálás idejére 102 ezerre apadt a magyarság száma. Aztán 1921–1941 között – főleg a Magyarországhoz visszatérés hatására – 143 ezerrel gyarapodott vidékünk magyarsága. Ezek után jött a hét csapás, a vörös pokol. 1941–1959 között 110 728 fővel lett kevesebb a kárpátaljai magyarság, ebben benne vannak az 1944–1953 között több hullámban végbement kivándorlás számai is. Nem tudom, hogy a természet törvénye vagy isteni sugallat, de tény, hogy 1989-re aztán ismét feltornáztuk magunkat jóval 155 ezer fölé.

– Csakhogy a rendszerváltás után ismét megindult a nagy kiáramlás, áttelepülés Magyarországra.
– Kétségtelen, hogy a 2001-es népszámlálás már csak 151 500 főben jelölte meg a magyarok számát, és az elmúlt harminc év mérlegében legalább 25-30 ezres mínuszban vagyunk. A magyarok fogyása különösen 2014-től erősödött fel, a kijevi Majdan-forradalom, a kialakult orosz–ukrán konfliktus beárnyékolta a kárpátaljai magyarság jövőképét is, azóta pedig ki a sorozás elől, ki gazdasági okból, ki félelemből hagyja el szülőföldjét. Jelenleg ez az ország nem tudja eltartani a saját népét. 1989-ben 52 millió volt Ukrajna lakossága, ma 35 millió. Az egész ország szétrajzott a világba. Sokan a megkeresett pénzt hazaküldik, csak így tudják eltartani a szülőföldön maradt családjukat.

– Ahogy a magyarok is kijárnak dolgozni.
– Igen, de a legtöbben Magyarországra! Ezt kellene még jobban támogatni. Felmérés igazolja, hogy a többség úgy gondolja, ha például 180 ezret megkeresne Magyarországra ingázva, akkor soha nem hagyná el szülőföldjét. Az anyaország által finanszírozott Egán Ede kárpátaljai gazdaságfejlesztési program is nagyon jó, de csak 3-400 vállalkozó családot érint. Ha a gazdasági elvándorlást szeretnénk megfékezni, akkor az lenne nagy előrelépés, ha Szabolcsba, a határ közelébe települne minél több munkahely, hogy ne Németországba, hanem a határ túloldalára járhasson át dolgozni a Bereg vidéki magyar. Ez Kelet-Magyarországnak is hasznára válna.

– A határok átjárhatóságának azonban nem kedvez a jelenlegi feszült ukrán–magyar viszony.
– Jól tudom, hogy milyen az ukrán belpolitikai klíma, de az adok-kapok nem vezet jóra.
A hátunkon csattan. Jó irányba haladt az életünk 2014-ig, de azóta az ukránok fokozatosan szűkítik az életterünket, mostanra pedig a névtelenségbe burkolódzott radikálisok csúcsra járatták a vegzálást, önvédelemre kényszerítve minket. Ezt a meccset le kell játszanunk, de a közeli cél az kell hogy legyen, hogy jöjjön létre egy államközi ukrán–magyar kiegyezés. Ezt követően pedig segíteni kellene Ukrajnát beléptetni az EU-ba. Ha légiesülnének a határok, akkor nem volna több görcs bennünk, nem kellene senkinek át- vagy elköltöznie, az iskola és a templom is magyar élettel telne meg. Nem lenne az a szomorú látvány az elnéptelenedő magyar falvakban búcsú idején, hogy csak nagymamák és gyerekek vannak a céllövölde meg a körhinta körül, mert mindenki más valahol messze, külföldön dolgozik.