A nagy háború kitörésekor az Osztrák–Magyar Monarchia egyike volt az öt európai nagyhatalomnak. Területének nagysága, népességének száma, gazdaságának erőssége, kiemelkedő és sokszínű kulturális élete arra predesztinálta, hogy a XX. századi közép-európai történelem meghatározó szereplője legyen. Ám amikor 1919 januárjában Versailles-ban összeültek a békecsinálók, hogy kialakítsák a világ és benne Közép-Európa új rendjét, a Monarchia már eltűnt a térképről.
Joggal merül fel a kérdés: mi történt a Monarchiával? Miért és hogyan tűnt el egy több évszázados állam a nagy háború végén?
A történészek száz éve keresik a választ ezekre a kérdésekre. Ha megnézzük a témáról szóló könyvtárnyi szakirodalmat, akkor azt rögzíthetjük, hogy még az eseménysor elnevezéséről sincs konszenzus. Ha csupán a könyvcímeket nézzük, a Monarchia bukásához vezető eseménysorra ezeket a fogalmakat használják a történészek: felbomlás, széthullás, szétesés, összeomlás, lerombolás, szétrombolás, szétzúzás, széttörés.
Mint látható, vannak olyan történészek, akik a külső tényezőkre helyezik a hangsúlyt, míg mások a belsőket emelik ki. A magyar szakembereknek még vitát kell folytatniuk a „Felbomlás? Összeomlás? Szétzúzás?” problémakörről. Addig a bukás szó használatát javasoljuk, hiszen ez magában foglalja a belső tényezőket (elbukni), illetve a külső tényezőket (elbuktatni). Jelen tanulmány szerzője úgy véli, hogy a Monarchia bukását öt tényező összefonódása eredményezte.
Az első tényező: a Monarchia 1914-ig (pontosabban 1918-ig) megoldatlanul maradó belső strukturális problémái, különös tekintettel a soknemzetiségű létre és a nacionalizmusok centrifugális erejére. A Monarchia olyan államalakulat volt, amelynek keretei között 11 nemzet élt együtt. A XIX. század végére ezek mindegyikét átjárta a nacionalizmus, amelynek végső célja, hogy az egy nyelvet, egy kultúrát, egy közös történelmet magáénak valló embercsoport, azaz a nemzet saját állama keretei között éljen.
Gyakorlatilag minden nemzet arra törekszik, hogy legyen önálló területe, a végső cél a saját állam megteremtése. Ideális esetben minden nemzet a saját államában él, ez volna a nemzetállam. Csakhogy a Balti-tengertől az Égei-tengerig terjedő Köztes-Európa – ennek a térségnek egyik fontos állama volt a Monarchia – messze volt az ideális állapottól. Jóval több nemzet született meg, mint ahánynak lehetősége volt államot építeni. A Monarchia nemzetei párhuzamos, illetve egymást keresztező állam- és nemzetépítéssel próbálkoztak. Elméletileg a nacionalizmus problémáját – igény a saját területre – lehetett volna kezelni a föderalizmus és az autonómia eszközeivel. Csakhogy ezek kipróbálására 1914 előtt nem került sor, amikor pedig 1918 októberében IV. Károly megpróbálta a föderalizmust bevezetni, már késő volt.
A soknemzetiségű k. u. k. hadsereg katonái pihenőn, 1918. Töretlen hűségből radikalizálódás
Fotó: Fortepan
Véleményünk szerint a Monarchia a nemzetiségi problémák ellenére a nagy háborúig élhető birodalom volt, s nem igaz az, hogy halálra, felbomlásra volt ítélve. Külön ki kell hangsúlyoznunk, hogy a nemzetiségek helyzete nem volt rosszabb, mint Nagy-Britanniában, Franciaországban vagy Oroszországban. Nézzük a francia példát: amikor ott bevezették a kötelező elemi oktatást az 1880-as évek elején, megtiltották, hogy a diákok nemzetiségi nyelven beszéljenek a szünetekben. Franciaország az egy politikai nemzet elvét képviselte, s az első világháború előtt Magyarország is ezen az állásponton volt. Arra is rá kell mutatnunk, hogy a Monarchia gazdasága alapján közepesen fejlett birodalom volt, gyakorlatilag közép-európai „közös piacot” működtetett.
A második tényező az antant hadicéljainak alakulása. Teljes szakmai egyetértés van abban a történészek között, hogy amikor kitört a nagy háború, és az antanthatalmak megfogalmazták hadicéljaikat, azok között nem szerepelt a Monarchia felszámolása. Bár annak megcsonkításával számoltak. Ezen irányvonal jegyében született meg az olaszoknak a Monarchiából területeket odaígérő londoni titkos szerződés, illetve a Román Királyságnak jelentős magyar területeket kilátásba helyező bukaresti titkos szerződés. Franciaországban, Nagy-Britanniában és az 1917-ben a háborúba belépő USA-ban a hivatalos külpolitikai irányvonal úgy képzelte el a háború utáni rendezést, hogy a Monarchia területéből a kisebb-nagyobb szövetségesek (Olaszország, Románia) részesülni fognak, de a megcsonkított birodalom része marad az európai államrendszernek.
Csakhogy ezen hivatalos irányvonal mellett Párizsban, Londonban és Washingtonban megjelentek a Monarchiát szétzúzni akaró érdekcsoportok. Ennek következtében mindhárom ország külpolitikájának formálói között rendkívül éles küzdelem bontakozott ki a Monarchiát megtartani akaró és az azt felszámolni kívánó csoportok között. 1918 nyarán ez a küzdelem a Monarchia-ellenes erők javára dőlt el, így az antant hivatalos hadicéljává vált az osztrák–magyar államalakulat szétzúzása.
A harmadik tényező a három nagy emigráció – a csehszlovák, a délszláv és a lengyel – tevékenysége. Bár Közép-Európa története bővelkedik emigrációkban, viszont ezek nem bővelkednek sikerekben. Ritka pillanat a történelemben, hogy három ilyen közösség egyszerre válik sikeressé. A három nagy emigráció a nagy háború első éveiben az antant „kéretlen” szövetségese volt. De a katonai szövetség viszonya ezekhez a csoportokhoz kettős volt: egyrészt megtűrte, sőt felhasználta őket a Monarchia gyengítésére. Másrészt hosszú időn keresztül óvakodott hivatalos elismerésüktől, és hogy magáévá tegye céljaikat. Az emigrációk Monarchia-ellenes célkitűzései – Csehszlovákia, Lengyelország és Jugoszlávia felállítása – csak nagyon lassú, többször megtorpanó folyamat eredményeképpen, valamikor 1918 nyarán kerültek be az antant hivatalos hadicéljai közé.
A negyedik tényező a Monarchia belső nemzetiségi mozgalmainak radikalizálódása. A háború kitörésekor az összes belső nemzetiségi mozgalom „töretlen hűségéről” biztosította az uralkodót és a Monarchiát. Úgy véljük, ezt valóban így is gondolták, azaz sorsukat a Monarchia keretei között képzelték el. Egy-egy nemzeten/nemzetiségen belül csak maroknyi politikus gondolta másképpen, akik aztán 1918 őszén – látva az antant szándékait és az emigrációk sikereit – kezükbe vették az irányítást, és saját nemzeti keretek kiépítésére használták fel a helyzetet.
Ötödik tényező: az Osztrák–Magyar Monarchia politikai elitje – IV. Károlytól kezdve a kisebb-nagyobb pozíciókat betöltő politikusokig – rosszul mérte fel a nagy háború alatti folyamatokat, ezért rossz válaszokat adott a birodalom létét fenyegető kihívásokra. Gondoljunk csak IV. Károly kínos kudarcba fulladt különbéke-kísérletére vagy a lehető legrosszabb időpontban kiadott manifesztumára. Ezért úgy véljük, a Monarchia bukásában nekik is komoly felelősségük van.
Gondolatsorunk zárásaképpen jeleznünk kell, hogy a fentebb felvázolt öt tényező a valóságban nem ennyire mereven érvényesült. A történéseket úgy kell elképzelni, mint egy pókhálót, amelyet ha megérintenek, az egész háló rezegni kezd. Hiszen a pókhálóban minden összefügg mindennel. Azaz a fenti öt tényező összefonódott, és erősen hatott egymásra. Az pedig kibogozhatatlan, hogy mi volt előbb: például a Monarchián belüli nemzetiségi mozgalmak azért radikalizálódtak 1918 őszén, mert az antant Wilson 14 pontjával kívülről biztatta őket. Vagy az antant azért támogatta a nemzetiségi mozgalmakat, mert látta, hogy egyre erősebbek lesznek, és így felhasználhatók a Monarchia ellen.
Viszont a végeredményben biztosak lehetünk: 1918 októberében–novemberében ötvenmilliós birodalom tűnt el Közép-Európa térképéről.
A szerző a Magyarságkutató Intézet tudományos főmunkatársa
Utolsó határkő
Klebelsberg Kunó a történetírás értelméről gondolkodva kijelentette: „Valójában a történelem nem retrospektív, a múltba visszatekintő kíváncsiság csupán, hanem hatalmas erkölcsi erő, melynek, ha ismerete és szeretete a lelkekből kivész, akkor a nemzet olyan, mint az emlékezőtehetségét vesztett ember, aki nem okul, hanem oktalanul rohan a veszedelmekbe, a vesztébe.”
Különösen fontos ez az idézet nekünk, magyaroknak a 2020-as évben, a trianoni békediktátum százéves évfordulóján. A mindig objektív számok döbbenetesek: a Magyar Királyság elvesztette területének és lakosságának kétharmadát – a Kárpát-medence tízmilliós magyar népességéből hárommillió kisebbségi sorba került.
A magyar történészek feladata egyértelmű: 2020-ban meg kell írni, hogy mi és miért történt száz évvel ezelőtt Versailles-ban és ezzel párhuzamosan a Kárpát-medencében. Ezen küldetést számos történészműhely próbálja meg teljesíteni. Ezek egyike a szegedi kötődésű Virtuális Intézet Közép-Európa Kutatására, amely A trianoni békediktátum története hét kötetben címmel könyvsorozatot indított.
A sorozat első három kötete a békediktátum szerteágazó eseménytörténetét mutatja be a szarajevói pisztolylövéstől egészen addig, amíg a határkijelölő bizottság tagjai 1923-ban egy kiásott gödörben üres borospalack fölé elhelyezték az utolsó határkövet.
A negyedik kötet stílszerűen száz térképen mutatja be a határok születését, az új határvonalak futását és a területi átrendeződéseket. Az ötödik kötet a versailles-i békerendszer többi vesztesének – németek, osztrákok, bolgárok, törökök – Trianonját ismerteti. Ezen kötet újdonsága, hogy eddig még nem született olyan mű, amely egy könyv keretein belül mutatná be a „szomszéd népek Trianonját”. A hatodik kötet pedig összegyűjti az eseményekhez tartozó forrásokat, úgymint diplomáciai jegyzőkönyvek vagy a függetlenséget kikiáltó népgyűlések határozatai. A sorozat zárókötete több mint ezer életrajzot közöl. Ezzel mintegy arcot ad azoknak a magyar és külföldi szereplőknek, akik a trianoni békediktátum megalkotói vagy elszenvedői voltak.
Reményeink szerint ez a monumentális, hétkötetes vállalkozás méltó módon tiszteleg a százéves évforduló előtt, és hozzájárul ahhoz, hogy a magyar nemzet egészséges nemzettudattal küzdje le a XXI. század kihívásait.
