Egy amerikai pár csomagol Franciaországban, készül hazaköltözni. David és William O’ Neil azonos nemű házaspár, de ennek semmi jelentősége sincs a történetben. Az egész sztori meseszerűen indult: 2016-ban úgy döntöttek, hogy megvásárolják az Anjou vidéken lévő, Laval és Angers között fekvő, romos, neoklasszicista Falloux kastélyát. Vagyonukból ötmillió eurót (közel egymilliárd-hétszázmillió forintot) fektettek be, egy fillér állami támogatást sem igényeltek, hatalmas munkával két év alatt helyreállították a kastélyt annak nyolcvan helyiségével, tízhektáros parkjával. Az átadáson 2018-ban háromezer vendég vett részt, hivatalos volt a nyolcszáz lakosú Bourg-d’Iré falu, amelyhez a kastély is tartozik.
Jó viszony jött létre a beköltözők és a polgármesteri hivatal között. Megállapodtak abban, hogy a nagyközönség számára látogathatóvá teszik a kastélyt, eddig 5500-an keresték fel. Ha valami rendezvény volt, gyakran ingyen bocsátottak a falu rendelkezésére egy szárnyat. Megbeszéléseiken felmerült az is, hogy mivel az amerikai párnak nincs közvetlen örököse, halálukkal az egész ingatlan az önkormányzatra szállhat.
Még a felújítás alatt elterjedt a hír, hogy a Sys-com-Inersys társaság éppen a kastéllyal szemben akar emelni négy, egyenként 150 méteres – ez az Eiffel-torony magasságának a fele – szélkereket. Egyszerűen elveszik a kilátást a kastélyból – mi ez, ha nem tájrombolás? O’Neilék hanyatt-homlok rohantak az önkormányzathoz, ahol panaszukat meghallgatták, és a képviselő-testület egyhangúlag kimondta: itt ugyan nem épül semmi. Aztán mégis változtattak a véleményükön. A szélkerék-telepítő társaság egyenként megkereste a lakosokat, és nyilván olyan kedvezményeket ajánlott nekik, hogy a falusiak fele immár elfogadja a szélerőmű helyszínét. Az amerikaiak minden követ megmozgattak, még Macron köztársasági elnöknek is írtak, akitől kaptak egy nagyon kedves, de semmitmondó levelet. A szélerőműlobbi erősebbnek mutatkozott: mit érdekli őket egy falu fellendülő turizmusa, kereskedelme, vendéglátása?! Őket csak a haszon vonzza, de az nagyon.
O’Neilék úgy döntöttek, hogy eladják a kastélyt. Van egy komoly német érdeklődőjük, aki még nem adta fel a szélmalomharcot, ő még bízik abban, hogy a prefektus keresztülhúzza az építést. Vannak más külföldiek is a környéken, belgák, britek, akik milliós összegeket fektettek be kastélyok, udvarházak felújításába, most ők is aggódnak amiatt, hogy elvesztik a beruházott összegük zömét. „Még az interneten sem lehet eladni egy szállást, vagy parádés rendezvényeket hirdetni, amikor a háttérben ott emelkednek ezek a szélszörnyek” – fejezte ki kilátástalanságát az egyikük.
Franciaországban mintegy nyolcezer szélkerék üzemel, és számukat éveken belül megduplázhatják. Elrettentő képek tanúsítják, hogy milyen közel építik ezeket a vidéki települések központjához, a középkori emlékekhez, templomokhoz, hiába létezik törvény, amely kimondja, hogy nem lehet 750 méternél közelebb telepíteni a centrumhoz. A szélerőmű-ellenes mozgalmak egyre jobban szervezettek Franciaországban, amelyeket alapos háttérmunkák segítenek abban, hogy felszínre hozzák az eddig agyonhallgatott problémákat.
Az egyik ilyen megtévesztés az, hogy a szélerőmű és környezettudatosság kéz a kézben járnak, tiszta, zöld energiát biztosítanak. Ez így nem igaz. Pár éve jutottunk el abba az időszakba, hogy le kell bontani a 20-25 évre tervezett, teljesítményük végéhez érő tornyokat. Ezek darabonként mintegy 200 kilogramm ritka földfémet tartalmaznak, amely radioaktív hulladéknak minősül, ezek miatt volt is leukémiás megbetegedés Kínában, ugyanis odaszállítják szétszerelni ezeket az eszközöket. A magasba nyúló elemeket karbonszálakból készítik, ezek még egyszer nem felhasználhatók, sőt rákkeltő hatásúak. A talapzatba sok millió tonna vasbetont öntenek, amelytől egyszer majd szintén meg kell szabadulni. Hogy jobban szemléltessük, ez szélkerekenként egy társasháznyi, a szerkezetek többemeletes épületbe, mintegy 200-400 köbméter betonba ágyazódnak bele. Majd ezeket a vasbeton kockákat kellene a használat végén eltávolítani.
A szélerőművek technológiája valóban környezetbarát, forradalmi és kivételesen hatékony? Korántsem ez a helyzet.
A szélkerekek az általuk meghirdetett teljesítménynek csak 25-30 százalékát tudják megvalósítani. Ezt meghaladják a tengeren telepített szélerőművek, amelyek kerekei több mint 200 méter magasan forognak. Ám a szárazföldön kiszámíthatatlan a széljárás, ahhoz, hogy egyenletes áramteljesítményt tudjanak adni, szükség van kiegyenlítő gázturbinákra. Ez pedig ugyancsak szén-dioxiddal szennyezi a környezetet.
Németország a közelmúltban jelentős erőfeszítéseket tett a szélerőművek elterjesztésére, ez eddig majd 500 milliárd eurójába került a berlini költségvetésnek. El is érték, hogy az országban felhasznált energia 40 százalékban a megújulókból – szél, nap, biomassza, árapály – származik. Ám mint a német számvevőszék közelmúltbeli jelentése közölte, a kormány arra irányuló politikája, hogy csökkentse a szén-dioxid-kibocsátást, kudarcot vallott. Paradox módon a szélerőműszám növelésével – áttételesen – hozzájárulnak az ózonréteget károsító gázok kibocsátásához is. Arról nem is beszélve, hogy a bezárt atomreaktorok helyébe újból üzembe helyezték a régi szénerőműveket.
De vajon mibe kerül a szélkerekekből nyert elektromos áram? Az Európai Unió különböző programjaival anyagilag dotálja a szélerőműparkok építését. Ezért van annyi félkész, csupáncsak talapzatig megépített „erőmű” Olaszországban, ahol a maffia is „bezöldült”, ő a környezetbarát beruházások egyik legnagyobb haszonélvezője. Lázas tempóban csak addig építik meg, míg meg nem érkezik a támogatás, aztán a „vállalkozások” fel is szívódnak. Franciaországban a hat tervezett tengeri erőműpark harmincmilliárd eurós állami támogatásban részesül. A földi szélerőművek segítése tőkével összesen ötvenmilliárd euróba kerül. Aztán az állam garantált áron vásárolja fel az ott megtermelt áramot. Nem megawattonként 30-40 euróért, amelyet Dánia elér a tengeri parkokból, hanem legalább a duplájáért. Ez szakértők szerint hihetetlen pazarlás a környezetvédelem oltárán, legalább évente 80-100 milliárd euróra rúg a költségvetésben, amire ráadásul a párizsi kormány büszke. Ha valóban az észszerűség kerekedne felül a gazdaság irányítóiban, akkor már rég be kellett volna fejezniük a szélerőművek telepítését.
Turbina az észak-franciaországi Belleau temploma mögött. Veszélyes közelség
Fotó: REUTERS/Charles Platiau
A célkitűzések között szerepel, hogy 2023-ra a francia kabinet a korábbi 75 százalékról 50 százalékra szorítja le a megújuló energiák segítségével az ország energiamixében, azaz különféle összetevőiben az atomenergia arányát. A szélerőművek egy 2016-os kimutatás szerint csak hat százalékkal vesznek részt ebben, és részarányuk azóta sem növekedett. Az európai zöld programban persze követni kell a németeket, akik piaci áron veszik az energiát Franciaországtól a hiányuk mérséklésére. Azt a villamos energiát, amelyért a franciák, ha megnézzük a szélerőműveket, majd kétszeres árat fizetnek. A különbözetet a francia adófizetőknek kell állniuk annak ellenére, hogy ők erről nem sokat tudnak. Franciaország még így is, hogy néhány atomerőművet lekapcsoltak az áramtermelésről, az általa megtermelt elektromos energiának tíz százalékát exportálja, melyet nagyrészt a németek vásárolnak föl.
A nagy ívű elképzelés, hogy Németország 2022-re megszabadul az összes atomerőművétől, ugyancsak kérdéses. Még hét atomreaktor termeli az energiát. Berlin eddig sikeresen visszaküzdötte magát Európa egyik legnagyobb légszennyezőjévé a szénerőművek használata miatt. Huszonkilencezer szélkerék működik az országban, amely a német energiatermelésből negyedével veszi ki magát, ebből a számból 5700-nak az idén lejár a felhasználási ideje. Az újak telepítése ugyancsak lelassult, a tavalyi évben 82 százalékra esett vissza az előző évhez képest. Talán rájöttek germán földön is, hogy a modernitást jelképező, agyondotált szélerőművek telepítéséből kihagyták az esetleges felszámolás költségeit, ami most időszerűvé válik.
Az elavult energiatermelő gépeket most rohammunkában próbálják meg eladni afrikai és kelet-európai országoknak, hogy a németek legalább a megsemmisítés költségeitől megszabaduljanak. Ráadásul a szövetségi kormány célkitűzései között az is szerepel, hogy 2023-ra a földi telepítésű szélerőművek negyedét felszámolja. Vajon mekkora súllyal esnek latba ezek a sok milliárd eurós összegek, amelyeket a német adófizetőknek kell kipréselniük magukból, és amelyekre oly könnyedén – a zöld politika magához édesítésére – Angela Merkel kancellár ígéretet tett? Jelenleg is a németek fizetik az áramért az egyik legtöbbet Európában, amelyből 55 százalék adó. Ez nemcsak a családok költségvetését terheli meg, hanem az ipar versenyképességét is hátrányosan sújtja.
A lobbisták az emberi egészségügyi károsodásokról szóló információkat, amelyek a szélerőművek közelében élő lakosságot érik, minden igyekezetükkel próbálják a szőnyeg alá söpörni. Melyek ezek? Az általános elmondás szerint alvászavarokra, fáradtságra és náthára panaszkodnak az emberek. És ezek nemcsak pár kilométeres távolságra vonatkoznak, de az amerikai űrügynökség, a NASA egyik felmérése szerint a húsz kilométer távolságra lakóknál is tapasztalták ezeket a tüneteket. Az idegrendszeri bajok közül előfordult már egyensúlyzavar, fejfájás. Az állandó rotorhangtól szenvedők a pszichológiai ártalmak közül megemlítették a stresszt, a depressziót, a memóriazavart. A szív- és érrendszeri károsodások között az első helyen szerepel a magas vérnyomás.
De felmérték a viselkedési tényezőket is: itt a mások iránti érdeklődéshiányról, a tanult szakmában alulteljesítésről és agresszivitásról számoltak be az érintettek. Ez nem jelenti azt, hogy ezek a tünetek mindegyik szélerőműhöz közel élőnél előfordultak, de többször tapasztaltak ilyeneket, mint a távol élőknél. A gyanú szerint az infrahangok, a tíz és húsz hertz közötti, füllel nem hallható zajok válthatnak ki ilyen panaszokat. A szélerőműpártiak viszont nem egy akadémiai vizsgálatot lobogtatnak, amelyek szerint semmi hatásuk sincs az emberi szervezetre ezeknek a zümmögő gépeknek. Talán ha majd az ilyen jelentések készítői a szélkerekek alá költöznek, akkor nagyobb eséllyel hihetünk megállapításaiknak.
A szélerőműlobbi – bármely országot vizsgáljuk is – rendkívül befolyásos. Gondoljunk bele, hogy szivarzsebből megveszik az önkormányzatokat és a kormányzati döntéshozókat, hiszen ráadásul ezáltal ők is „haladóak” lesznek, forradalmi technológiát támogatnak. Ebben aztán nem lehet hibát találni. Ha valaki meg túlságosan akadékoskodik, akkor az energetikai cégeknek olyan pénzek állnak rendelkezésükre, hogy ha ajánlatot tesznek, még a legeltökéltebb ellenzőnek is megremeg a lába. Eurómilliárdokat keresnek csupán egyetlen szélerőműparkon. És ennek ellenére vannak, akiket nem lehet eltéríteni az igazságuktól, és továbbra is rángatják a leplet a világ megtévesztéséről.
