Greta Gerwig ma talán a legünnepeltebb női író-rendező, aki a Kisasszonyok előtt mindössze két független filmet rendezett. Ennek dacára nemhogy nem fogott ki rajta a nagyszabású, kosztümös alkotás, de egyenesen csodát tett Louisa May Alcott már számtalanszor elregélt alapsztorijával. Virtuóz módon hajt fejet az írónő öröksége előtt, és új életet ad minden idők egyik legnépszerűbb lányregényének.
A történet a March családra, leginkább pedig a négy lánygyermekre összpontosít. Szépek, szenvedélyesek és tehetségesek: a házasságellenes Jo (Saoirse Ronan) az írás megszállottja, a szelíd Beth (Eliza Scanlen) zongorázik, az ambiciózus Amy (Florence Pugh) tehetséges festő, a saját családról álmodó Meg (Emma Watson) pedig színésznőként remekel a padlástérben előadott házi darabokban. Nagyon különböznek egymástól, mégis összetartja őket a szeretet és gondoskodó édesanyjuk, Marmie (Laura Dern), miközben zajlik a polgárháború, és apjuk a fronton önkénteskedik.
Ez a százötven éves fejlődéstörténet Alcott számára inkább munka volt, mint szerelem: szerkesztője tanácsolta, hogy írjon lányoknak szóló ifjúsági regényt, ő pedig jobb ötlet híján saját családjából indult ki. Az 1868-ban kiadott Kisasszonyok aztán olyan népszerű lett, hogy Alcott folytatást is írt hozzá Jó feleségek címmel, a két könyvet pedig később egyben kezdték el kiadni, a filmadaptációk is összegyúrják a két történetet.
Gerwiget már első egyéni rendezésével (Lady Bird) írói és direktori Oscar-díjra jelölték, ám az idei szórásból fájóan kimaradt. Tehetségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy még egy ilyen unásig ismételt történetet is képes úgy feldolgozni, mintha először látnánk: az eddigi filmváltozatokkal szemben a rendezőnő új megközelítéssel nyúlt hozzá a regényhez. Sutba dobta a regény lineáris elbeszélését, és végig két párhuzamos idősíkkal játszik.
Az egyikben a March lányok még az otthon melegében játszanak, báloznak, vagy sétálgatnak a parton, a másikban viszont már beüt a felnőttkor annak minden megpróbáltatásával és kihívásával. Elutasító szerkesztők, pénzhiány, betegség és reménytelennek tűnő szerelmek.
A történet a March család négy lánygyermekére összpontosít
Fotó: InterCom
Yorick Le Saux operatőr a tinédzserkori jeleneteket ügyesen elkülöníti a felnőttkoriaktól: szűrője hol melegebb, otthonosabb, hol pedig szürkébb és sokkal kevésbé álomszerű, hiszen felnőni végtére is kiábrándító dolog. A múlt és a jelen folyamatos párbeszédben vannak egymással, a történetmesélés dinamikája egy pillanatra sem törik meg, és a váltakozás nem zavarja össze a nézőt. Jacqueline Durran kosztümjei hibátlanok, ahogy Alexandre Desplat zenéje is – a Kisasszonyok olyan film, amelynek világába bármikor szívesen beköltöznénk.
Saoirse Ronan (Lady Bird, Két királynő) nagyon jó a gyerekként vadóc Jo szerepében, aki felnőttként először elbizonytalanodik, majd végül újra magára talál. Mellette a lányok hű barátja, Laurie szerepében Timothée Chalamet (Szólíts a neveden) inkább nőies vonású, hősszerelmes ifjú, ezáltal igazán jól működik Ronan fiús karakterével. Florence Pugh (Lady Macbeth, Fehér éjszakák) Amyje a legkisebb March lányként viszont kifejezetten üdítő: a korábbi adaptációkban inkább hisztis, idegesítő és számító kislányként maradt meg ez a karakter, azonban a rendezőnő most végre megmutatja, mi minden rejlik benne. Az ő hármasuk mellett kicsit elhalványul a másik két lánytestvér, de lényegében mindenki jó még a kisebb szerepekben is: Laura Dern aggódó, hatalmas szívű anyaként és természetesen Meryl Streep rémes természetű March néniként.
Ritkán lehet kijelenteni, hogy minden kétséget kizáróan szükség volt egy sokadik adaptációra, de a Kisasszonyok lényegében a család, a szeretet és a női ambíció ünnepe. Izgalmasan elmesélve, szép képekkel és nagyszerű alakításokkal. Az ilyen személyes, egyszerűnek tetsző történetek pedig, ha végül a világot nem váltják is meg, azért jólesően felmelegítik az ember szívét.
(Kisasszonyok. Amerikai romantikus dráma, 135 perc. Rendező: Greta Gerwig. Premier: 2020. január 30.)
