Van egy kerítéssel körülzárt, elvadult park Kismaros határában, az erdő szélén. A leláncolt kapun nagy felirat hirdeti: KUTYÁVAL ŐRZÖTT TERÜLET. Ez persze nem igaz. Nagyon erőlködnünk sem kell, ha be akarunk jutni, nem szükséges átmászni a drótkerítésen. Hatalmas lyukak tátonganak rajta.
Odabent nyestek, mókusok és szarvasbogarak élnek. Ha átjutunk a kerítésen, azonnal meglátjuk az omladozó épületet. Ez volt valamikor az Express Ifjúsági Tábor szállodája. Fogalmam sincs, meddig üzemelt, de gyanítom, hogy a 2001-es EFOTT óta – amit a lerongyolódott tábla még mindig hirdet – már nemigen történt itt semmi. Hoztam magammal fényképezőgépet, indulhat a szafári.
A civilizáció és a természet versenyében általában a természetnek drukkolok, de ez itt most más ügy. Hogy milyen, annak megértéséhez először is tisztáznom kell a táborokhoz való viszonyomat.
Budai gyerek voltam, és bár ez nem a Rózsadombot jelentette, hanem a Margit körutat, azért neveltetésemben néhány sznob elemet észrevehetünk. Például ha megbetegedtem, hozzám maszek gyerekorvos jött. A kötelező oltásokat mindig ő adta be, mert anyám úgy gondolta, hogy az iskolai tömegoltás nem méltó hozzám. Úttörőtáborba se engedtek soha, mondván, hogy ott különböző fertőzéseket lehet elkapni. Igaz, hogy a mozgalmi nyaralás nem is nagyon hiányzott, hiszen az egész nyarat a Mechwart téren töltöttem, ahol vagy focista voltam, vagy indián (kivéve a balatoni nyaralások néhány hetét).
Mindezt csak azért említettem, mert ezek a gyerekkori hiányélmények érdekes módon úgy rémlenek föl bennem, mint a kismarosi Express tábor romjai láttán föltoluló nosztalgia forrásvidéke, holott EFOTT-on sem voltam soha. Lépkedek egy letűnt világ romjai között, fényképezem a múlást, és közben megrohan a visszatérés fájdalma. A visszatérésé oda, ahol nem voltam, de ahol nem is kellett lennem soha ahhoz, hogy most könnyekig hatódjak, mert amit itt látok, az nem más, mint az idő arca, a minden van-ra lassan rászürkülő nincs árnyéka.
Egy leszakadt padon természetes párna nő: moha. Odébb a lemeszelt fal előtt egy vécétartály a földön, esővízzel tele. Az egyik erkély rozsdás vaskorlátjáról fényreklám lóg: PEPSI MUSIC. Egy terméskő oszlopon oroszul, cirill betűkkel ez áll: „Senkit sem felejtünk, semmit sem felejtünk”.
