Van egy kerítéssel körülzárt, elvadult park Kismaros határában, az erdő szélén. A leláncolt kapun nagy felirat hirdeti: KUTYÁVAL ŐRZÖTT TERÜLET. Ez persze nem igaz. Nagyon erőlködnünk sem kell, ha be akarunk jutni, nem szükséges átmászni a drótkerítésen. Hatalmas lyukak tátonganak rajta.
Odabent nyestek, mókusok és szarvasbogarak élnek. Ha átjutunk a kerítésen, azonnal meglátjuk az omladozó épületet. Ez volt valamikor az Express Ifjúsági Tábor szállodája. Fogalmam sincs, meddig üzemelt, de gyanítom, hogy a 2001-es EFOTT óta – amit a lerongyolódott tábla még mindig hirdet – már nemigen történt itt semmi. Hoztam magammal fényképezőgépet, indulhat a szafári.
A civilizáció és a természet versenyében általában a természetnek drukkolok, de ez itt most más ügy. Hogy milyen, annak megértéséhez először is tisztáznom kell a táborokhoz való viszonyomat.
Budai gyerek voltam, és bár ez nem a Rózsadombot jelentette, hanem a Margit körutat, azért neveltetésemben néhány sznob elemet észrevehetünk. Például ha megbetegedtem, hozzám maszek gyerekorvos jött. A kötelező oltásokat mindig ő adta be, mert anyám úgy gondolta, hogy az iskolai tömegoltás nem méltó hozzám. Úttörőtáborba se engedtek soha, mondván, hogy ott különböző fertőzéseket lehet elkapni. Igaz, hogy a mozgalmi nyaralás nem is nagyon hiányzott, hiszen az egész nyarat a Mechwart téren töltöttem, ahol vagy focista voltam, vagy indián (kivéve a balatoni nyaralások néhány hetét).
Mindezt csak azért említettem, mert ezek a gyerekkori hiányélmények érdekes módon úgy rémlenek föl bennem, mint a kismarosi Express tábor romjai láttán föltoluló nosztalgia forrásvidéke, holott EFOTT-on sem voltam soha. Lépkedek egy letűnt világ romjai között, fényképezem a múlást, és közben megrohan a visszatérés fájdalma. A visszatérésé oda, ahol nem voltam, de ahol nem is kellett lennem soha ahhoz, hogy most könnyekig hatódjak, mert amit itt látok, az nem más, mint az idő arca, a minden van-ra lassan rászürkülő nincs árnyéka.
Egy leszakadt padon természetes párna nő: moha. Odébb a lemeszelt fal előtt egy vécétartály a földön, esővízzel tele. Az egyik erkély rozsdás vaskorlátjáról fényreklám lóg: PEPSI MUSIC. Egy terméskő oszlopon oroszul, cirill betűkkel ez áll: „Senkit sem felejtünk, semmit sem felejtünk”.
Nem tudom, ki hogy van a felejtéssel, de én nem az emlékezés ellentétének látom, hanem inkább emlékeink őrzési módjának. Mindazt, ami történik velünk, a múló idő rögtön kezelésbe veszi. Emlékeinket lágyan csöpögteti a semmibe. Ha nem volna felejtés, nem volna mélysége semminek, ami történik velünk. Emlékeink élete ugyanúgy az elfelejtődésbe van beletartva, ahogy az emberélet a halál lehetőségébe. Sötét háttér előtt minden fontosabb, mélyebb, metafizikusabb. Így járkálj itt, az élet kismarosi halálterében, barátom, ha erre visz utad, és ha van szíved hozzá, hogy egy kicsit fájlald.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
