A kommunizmus a nemzethalál küszöbére sodort

Február 25-én a kommunizmus áldozataira emlékezünk.

Dózsa György út (Felvonulási tér), május 1-jei felvonulás, dísztribün, Kádár János. Forrás: Szent-tamási Mihály/Fortepan

A politikai átalakulást is az első pillanattól fogva ők irányították: az Ideiglenes Kormány tagjait Moszkvában nevezték ki, és a kommunista párt azonnal elfoglalta a stratégiailag fontos pozíciókat. Övék volt a belügy és ezen keresztül a politikai rendőrség, ahogy a Katonapolitikai Osztály terrorszervezetét is ők irányították. A háborús bűnösök felkutatásának álcájában megkezdték a leszámolást a politikai ellenfelekkel. Jellemző, hogy elsőként azokat a baloldali politikusokat tartóztatták le, akik nemzeti alapon gondolkodtak és elutasították a kommunizmus bolsevik változatát. Személyük volt a bizonyíték arra, hogy a marxizmusnak is lehetnek alternatívái – ezt nem engedhették. „Megtisztították” a közigazgatást és az igazságszolgáltatást, felszámolták az egyesületeket és minden civil szerveződést, megakadályozva, hogy a társadalom bármilyen védekezési mechanizmusa beindulhasson.

Brutális támadást intéztek az egyházak ellen, amelyek saját etikával, világ- és jövőképpel rendelkeztek: a kommunista vallás teljes kirekesztést és intoleranciát hirdetett. Ennek megfelelően meg akarták semmisíteni a szakralitás utolsó csíráit is, amely nemcsak a templomokhoz, de a földhöz és a néphagyományokhoz is kötődött. A hagyományos paraszti társadalom végfelszámolásának következményei messze túlmutatnak a kulákpereken, a padlássöpréseken, az erőszakos kollektivizáláson – a nemzet a természetes immunitását és a gerincét veszítette el ekkor.

De nem kímélték a munkásságot sem. Talaját vesztett, kiszolgáltatott robotokként szipolyozták ki őket az értelmetlen munkaversenyek során, az állandó normaemelések végletekig feszítették erejüket, a balesetek és a véletlen hibák kivédhetetlenek voltak, de véletlen nem létezett a kommunista szótárban. Szabotázsperek százaiban állítottak bíróság elé ártatlanokat, mindezt a proletariátus hatalmának megszilárdítása érdekében.

Politikai perek során közel ezer embert végeztek ki a kommunista bíróságok döntései nyomán, de százezreket ítéltek súlyos börtönévekre. A legkeményebb időszakban, 1950 és 1953 között egymillió büntetőeljárást kezdeményezett az Államvédelmi Hatóság, ebből 650 ezer jutott el a bírósági szakaszig és 390 ezer esetben hoztak elmarasztaló ítéletet. Csak ebben a három évben átlagosan – a vasárnapokat és ünnepnapokat is beleszámítva – napi hétszáz büntetőügyet tárgyaltak a bíróságok és négyszáz esetben ítélték el az áldozatot. Nem volt olyan magyar család, akit ne érintettek volna a retorziók.

Azok sem érezhették magukat biztonságban, akiket felmentettek az ideológiai alapon ítélkező tanácsok, hiszen az államvédelem saját hatáskörben bármikor bárkit internálhatott. A „magyar gulág” táborrendszere tízezreket zárt el a szabadságtól és a családjától.

Sztálin után sem következett be gyökeres fordulat. Az első Nagy Imre-kormány ugyan megszüntette az internálás intézményét, de a szögesdrót mögé zárt ezreket nem az otthonuk, hanem a bíróságok várták, ahol kvázi utólag „legalizálták” a letöltött éveket. A felülvizsgálatok csak a kommunista bebörtönzöttek ítéleteit érintették, és a koncepciós perek is folytatódtak tovább.

A Kádár-rendszer is vérben született: több száz halálos ítéletet mért az új hatalom a szabadságharcosokra, húszezer fölött van azoknak a száma, akiket börtönbe zártak és majdnem ugyanennyien kerültek internálótáborokba újra. Megbecsülhetetlen azoknak a száma, akiket folyamatos atrocitások értek azért, mert ők maguk vagy szüleik érintettek voltak az ’56-os forradalomban.

De a mai napon ne csak a fizikai terror áldozataira gondoljunk! A szovjet megszállással hazánk szerves történelmi fejlődése vakvágányra futott: ránk erőltettek egy tőlünk teljesen idegen társadalmi-gazdasági berendezkedést, amelynek következményei ma is velünk élnek. Az úgynevezett „puha” diktatúra ugyan már megengedhette magának – a másfél évtizedes kegyetlen terror „eredményeként” –, hogy lazítson kicsit a gyeplőn, de ez csak a hatalomtechnikai eszközök változását jelentette, az elnyomás keretrendszere a régi maradt. A kivéreztetett és megkínzott nemzetre kényszerített paktum elfogadása egy kis fellélegzést hozott azoknak, akik némán be tudtak állni a sorba. Akik nem, azoknak maradt az üldöztetés, megfigyelés, munkanélküliség, elektrosokk, börtön, elmegyógyintézet. A megalkuvások kora jött a megtorlások után, amely a lelkek, a szellem és a gerinc megtörését hozta el. A frontvonalak elmosódtak, a jó és a rossz közötti különbség feloldódott: mindenki szem lett a láncban. Ennek az erkölcsi következményei máig velünk élnek, a nemzethalál széléről kell visszatalálnunk őseink útjára.

A szerző Borvendég Zsuzsanna történész, a Magyarságkutató Intézet munkatársa

Az eredeti cikk IDE kattintva érhető el.

Borítókép: A szovjet párt- és kormányküldöttség ünnepélyes fogadása 1979. május 30-án. Kádár János, az MSZMP KB első titkára és Leonyid Iljics Brezsnyev, az SZKP főtitkára, államfő, jobbra a lépcsőn Andrej Gromiko szovjet külügyminiszter (Forrás: Chuckyeager tumblr/Fortepan)