Szóval hogyan is állunk? Nincs kultúrharc? A balliberális világ nem próbálja elfoglalni, pardon, teljesen letarolni és kisajátítani a kultúra, művészet maradékát? Csak a jobboldali, paranoiás, Le Grand Remplacement-hívő dilettánsok vizionálnak olyan közeljövőt, mint Laurent Obertone a Gerilla című könyvében, vagy Michel Houellebecq a Behódolásban?
Nos, nem.
A kultúrharc bizony valódi, és a kultúrharcot a balliberális, istentelen kultúra zsoldosai vívják a normalitás ellen. Most már a napnál is világosabbá vált, hogy polgárjogot adnak bárminek, ami bomlasztja a francia társadalmat, ami behódoltatja a lelkeket.
A franciák nemrég jelentették be, hogy melyik öt francia filmből válasszák ki azt a nagyszerű alkotást, amely az országot képviseli a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díj versenyén, 2021-ben.
(Ha mindennek netalán az lenne az oka, hogy olvasták a bevezetendő Oscar-szabályozásokat, és még hatályossá válásuk előtt akarnak behódolni nekik, azt is el tudnám képzelni, csak hát nem erről van szó.)
Az egykor „legkeresztényebb királynak” nevezett francia uralkodó hazájában a következő filmeket tartják arra méltónak, hogy a franciaságot képviseljék:
- ADN – egy francia-algériai családról szóló dráma.
- Mignonnes – egy Franciaországban élő szenegáli kislány története, aki a családi tradíciók és a közösségi oldalak nyomása között őrlődik.
- Été 85 – két fiatal fiú szerelmének története.
- Gagarine – egy fekete fiú harca a gettójáért.
- Deux – egy leszbikus pár története.
És mindez Jean-Paul Belmondo, Alain Delon, Gérard Depardieu hazájában.
Kell-e ennél ékesebb bizonyíték arra, hogy a nyugati kultúra művészeinek nagy része újfent a kommunizmusnál is veszélyesebb, az emberi pszichét tönkretevő, felemésztő, megalázó, majd betörő ideológiák szolgálatába álltak? Szőröstül-bőröstül, lelketlenül, mert akinek a franciaság okán csak a migránsok, a homoszexuálisok, a gettólakó feketék és a leszbikusok jutnak eszébe, sőt, művészeti szempontból – is – csak ezeket a témákat tartják ábrázolásra érdemesnek, akkor nem az a kérdés, hogy elérkezik a Gerilla polgárháborús világa, hanem az, hogy pontosan mikor.
Mert ugyan miért forgatnának filmet a migránsintegráció kudarcáról? Az elvallástalanodás által keletkezett szellemi űr veszélyes következményeiről? A francia vidék, a földművesek helyzetéről? Ja, hogy ezek igazán határfeszegető témák lennének, amelyeknek van tétjük? Nos, akkor szőnyeg alá velük.
Renaud Camus francia írótól származik a Nagy Felcserélés elmélete. Idézzük a szerző gondolatait erről:
„Felcserélni: ez kortárs világunk központi motívuma. Semmit nem értünk meg a Nagy Felcserélésből – a nép és a civilizáció helyettesítéséből –, ha nem ébredünk rá, hogy gigantikus jellege dacára egy nagyobb egész, a globális felcserélés részét képezi, amely szörnyszülött gyermeke a szenilitás stádiumába jutott antirasszizmusnak és az ipari forradalomnak egy rendkívül előrehaladott, poszt-fordi, poszt-taylori, posztipari, posztmodern és minden valószínűség szerint posztemberi, de legalábbis poszthumanista korban.”
A Nagy Felcserélés része a kultúra kicserélése is. A francia, német, angol és így tovább kultúra kicserélése valami mással, valami meghatározhatatlan, ideológiailag kirostált álkultúrával, amit tolerancia, másság és egyéb hasonló szószörnyekkel lehetne csak megfelelőképpen körülírni. Mindig a lelket cserélik ki először, utána jön a többi.
Vive la France?
…
Ha az összes Poszt-traumát látni szeretné, kattintson IDE.
