A belső-magyarországi és az erdélyi borászat adottságainak hasonlósága és fejlettségének különbsége már többször szóba került e rovatban. Menjünk vissza időben negyed évszázadot! Az anyaországban akkor már dübörgött a minőségi borászat, Kamocsay Ákos kilencedikként kapta meg az „Év bortermelője” címet, Tiffán Edét, Báthory Tibort, Vesztergombi Ferencet, Gere Attilát, Thumerrer Vilmost, Polgár Zoltánt, Bock Józsefet és Gál Tibort követően, ötödik alkalommal jelent meg a Rohály Gábor és Mészáros Gabriella jegyezte Borkalauz, ötödik évfolyamába lépett a Borbarát, a minőségi éttermekben már lehetett decire kimért jó magyar borokat kapni, működött több jelentős borszaküzlet, mint például a Bortársaság vagy az In Vino Veritas.
Erdélyben a borszeretők semmi hasonlót nem érzékelhettek.
A kommunista nagybirtokok ezer hektáros utódainak borai sorjáztak a bevásárlóközpontok és kisebb üzletek polcain, az éttermekben is ezeket a borokat lehet kapni, temesrékasi, zsidvei tételeket meg persze Murfatlart, szaksajtó sehol, hogy a szakmai díjakról ne is beszéljek.
Borszaküzletekből máig is igen kevés akad, ezek sem országos cégek, hanem magányos hősök szerelem-projektjei, legfeljebb annyival jobb a helyzet, hogy mára működik néhány nagyobb, a prémium szegmenst megcélzó italkereskedés, amely borokkal is foglalkozik.
Az első középbirtokos, aki palackozott minőségi tételekkel lépett a piacra, a ménesi borvidéken gazdálkodó Balla Géza volt.
Tanulmányaim végeztével akkortájt költöztem a fővárosból Aradra, s Gézáé volt az a bűvös név, amit ismételgettek a helybeliek, őt emlegették úgy, mint perfekcionista, az anyaországi élvonalbeli birtokokkal összemérhető helyi magányos harcost.
Pár év el kellett teljen, míg megszerezve a telefonszámát, összerántva egy családi, illetve baráti társaságot bejelentkeztünk hozzá egy kóstolóra 2002 elején. Akkoriban nem lehetett csak úgy rákeresni egy-egy pincészet elérhetőségére a világhálón, vagy ha lehetett is, nem volt benne az ember reflexében. Egy katartikus estét töltöttünk az ópálosi pincében, kétórásra terveztük a délután hatkor kezdődő kóstolót, de végül éjfélig tartott a beszélgetéssel átszőtt borozgatás. Akkor jöttem rá Balla Géza első számú titkára, ami a borisszák zarándokhelyévé tette a pincéjét: a mára már sztárborásszá nőtt szakember szerelmes a hivatásába, szereti annak minden mozzanatát, beleértve azt is, amikor együtt iszik a vendégekkel. S ez „át is jön” teljes mértékben.
Időközben Géza tagja lett a Pannon Bormíves Céhnek és a Magyar Borakadémiának, elsőként a külhoni borászok közül, később, 2018-ban ő lett az első s mindmáig egyedüli, akit az elszakított területek borászai közül a Borakadémia az „Év bortermelőjének” választott. Nem véletlen az sem, hogy ő is részt vett alapítóként a Külhoni Magyar Borászok Egyesületének megalakításában. (Hadd soroljuk fel az alapító tagokat: Kárpátaljáról Bereczky István és Sass Károly, Felvidékről Geönczeöl Attila, jelenlegi elnök, Bott Frigyes és Sütő Zsolt, a Partiumból Balla Géza és Heit Lóránd, a Mura-vidékről: Cuk Lajos és Rozsman István, a Dráva-közből: Pinkert Krisztina, Bácskából Dujmovics László és Maurer Oszkár). E példaértékű szervezet jegyezte a „Pinceszer – Külhoni magyar borászok találkozója” elnevezésű remek rendezvényt, amire 2019 novemberében került sor a Duna Palotában. Végigkóstolva az ott megjelentek borainak nagy részét, úgy tűnt, hogy a felvidéki nemzettestvéreink járnak legelöl az adottságok kiaknázásában. De az erdélyieknek és partiumiaknak sem volt miért szégyenkezni.
Leginkább az érmelléki borászok felhozatala okozott kellemes meglepetést. Többükkel azok közül, akik ide nem jutottak el, például Mados Attilával már találkoztam „A magyar borászat fenegyerekei” elnevezésű kiváló szegedi rendezvényen a szóban forgó esztendő kora nyarán, Heit Lóránd borait ismertem a Tulipán borozóban tartott borestjének köszönhetően. A Duna Palotában kiállító Piheni Annamáriával és a Yanka pince néven jegyzett boraival is volt szerencsém már találkozni, viszont az igen szép borokkal jelentkező székelyhídi Lengyel Csaba neve új volt számomra. Jót beszélgettünk a székelyhídi borásszal, négyjegykártya-csere helyett bejelöltük egymást a legnagyobb közösségi platformon.
Úgy terveztem, hogy lesznek közös akcióink, de a tusványosi tábort, amelynek borsátrát szerveztem, elfújta a Covid 2020-ban és 2021-ben, 2022-tól pedig a borsátrat a Bor- és Gasztroudvar váltotta fel, az EMI-tábor, ahol szintén a boros programokért feleltem, azóta sem támadt fel halottaiból, így akár az első számú Kárpát-medencei Covid-áldozatnak is tekinthetjük. Végül úgy hozta a sors, hogy Budapesten találkoztunk ismét Lengyel Csabával a Rauf Sven Tamás által szervezett zártkörű sajtónyilvános borvacsorán, aminek a Mátyás Corner Rendezvénylakás és Terasz adott otthont.
Székelyhíd az érmelléki borvidék egyik legjelentősebb bortermő települése. A Nagyváradtól északra, illetve északkeletre fekvő történelmi magyar borvidék még felfedezésre vár, ez előnye és hátránya egyszerre az itt gazdálkodóknak. Egyik oldalról a borisszák zöme nem ismeri e nagy múltú borvidéket, ami többek között arról is nevezetes, hogy itt, közelebbről Bihardiószegen hozták létre 1870-ben az első állami vincellérképezdét, ahol sok száz borász és borászati vándortanító nyert képesítést.
Másik oldalról viszont épp ismeretlensége miatt jelenthet érdekességet az Érmellék azoknak, akik az újat keresik mindenben, így a borászatban is. A Lengyel borászat pincéje, mint megtudtuk, az 1790-es években épült, mint a település festői pincesorának többi tagja.
Hideg előételünk fehérborban és vajban párolt zöld spárga volt, olívaolajban pirított rozskenyér kockákkal, valamint Kaldeneker-féle rebarbarás eperszósszal, amit a pincészet friss, 2023-as Királyleánykája kísért. A reduktív iskolázású, fajtajelleges bor egy négyéves ültetvény szűzterméséből készült, s a szezonális fogás kiváló kísérőjének bizonyult vegetális-florális íz- és illatjegyeivel.
Ugyanez a bor volt a meleg előétel társa, sokoldalúságát mutatja, hogy remek partnere volt a erdei gombákkal, francia mustárral, házi tésztával és forrázott kellevekkel gazdagított francia nyúllevesnek is.
A fehérborban és vajban párolt, vajon pirított újburgonyával, bébi répával körített harcsa a 2023-as reduktív Chardonnay erényeit volt hivatott kidomborítani, el is látta e feladatát példásan. A szintén négyéves ültetvényről származó szűztermésből készült tétel a minap nyerte el a helyi borversenyen a „Székelyhíd legjobb bora” címet a kategóriájának nagyaranyérme mellett.
A második főétel vajas-petrezselymes gnocchival és ecetes dinnyével kísért vörösboros szarvas volt, ami mellé azt a bort kaptuk, amiben a séf a húst párolta, a pincészet büszkeségét, a harmadtöltésű barrique hordóban érlelődött, a Cservölgy dűlőben a legjobb kitettségében termett, 15 éves ültetvényről származó, gyümölcsökre hangolt 2022-es Fekete Leánykát. Újabb remek páros.
A vacsorát mézes eperkockákkal és házi sós zabkeksszel toppingolt furmintos borkrém zárta, ami mellé a pincészet 2023-as Sárgamuskotályát ittuk.
Az est főszereplője az interaktív kóstolón elmondta, hogy mindössze fél hektárt örökölt, a többit fokozatosan vásárolták a meglevő mellé, jelenleg tíz hektáron gazdálkodnak. Négy embernek adnak munkát, de egyes munkafázisokat, például a metszést, a gazda nem engedi ki a kezéből.
Megtudhattuk, hogy a címkén olvasható két számjegy, a 48 és a 78 két születési év. Az első Csaba édesapjáé, aki sajnos nem érhette meg a fia szakmai sikereit, de aki elindította őt ezen az úton, bár, mint elmondta, gyermekként nem szeretett a szőlőbe járni, de ahogy felnőtt, egyre inkább vonzódott ehhez a szép hivatáshoz. A második értelemszerűen az ő születésének éve.
A borvacsorát követően kóstoltunk egy remek Furmintot is, ami 72 órát ázott héjon, nyolc hónapot töltött tartályban, majd öt hónapot zempléni tölgyfahordóban. A Furmintnak nemcsak azért örvendtem, mert ez a kedvenc szőlőfajtám, hanem azért is, mert hagyományos fajtája volt az Érmelléken, de mára már kevesen foglalkoznak vele.
Végül megkóstoltuk a 15 éves ültetvényről származó 2022-es, fahordós Chardonnay-ét is, amelyet tavaly a VinAgora Nemzetközi Borverseny bírái ezüstéremmel jutalmaztak.
A Lengyel pincészet borait Belső-Magyarországon a fővárosi Ménesi, valamint a Zengő borbárban lehet kóstolni, de nagy örömmel látnak minden érdeklődőt a székelyhídi pincéjükben is.
A magam részéről három tanulságot vontam le e pazar estéből. Egyrészt igazolva láttam ismét azt az alapigazságot, hogy a borok a gasztronómiai kontextusban tudnak megmutatni magukból a legtöbbet. Ahogy Csizmadia András, az ételek és borok harmonizálásának szakértője fogalmazott több ízben, az étel és bor párosítása olyan, mint a házasság, amely lehet ugyan pokol is össze nem illő partnerek esetében, de ha megvan a megfelelő harmónia, akkor a mennyországot jelentheti.
A második, hogy érdemes odafigyelni az Érmellékre, nemcsak azért, mert történelmünk szerves részét képezi, hanem azért is, mert kivételes adottságokkal rendelkezik, amelyeket érdemes kihasználni.
A harmadik pedig, hogy a Lengyel pincéről fogunk még hallani a jövőben.
Elérhetőségek:
Lengyel Csaba
Telefonszám.: + 40 752 841 773
Facebook-oldal: https://www.facebook.com/csaba.lengyel.1690
Fotók: Borbély Zsolt Attila
