A magyar labdarúgásból sokan élnek jól

- Labdarúgás -Már Jenei Imrének megmondtam, amikor a magyar futballban szerepet vállalt, hogy hiába bizonyított korábban, ha itt változtatni akar, akkor kiveti ez a közeg. Sajnos igazam lett – nyilatkozta a Magyar Nemzetnek a hazai focival kapcsolatos hányattatásairól, csalódásairól Rácz László, a Dinamo Kijev és a szovjet válogatott egykori világhírű játékosa, aki pályafutását a Ferencvárosban fejezte be.Öt éve alig hallunk önről. Nem nagyon nyilatkozik, eltűnt a magyar futballból. Mivel foglalkozik manapság?– Egy ukrajnai gyár magyarországi képviselője vagyok. A labdarúgással csupán annyi kapcsolatom van, hogy a tizenkét éves fiam focizik, és az ő fejlődését figyelemmel kísérem.– Tudatosan alakította ekkép-pen az életét, avagy a sors hozta így? Annak idején, aktív játékosként mennyire készült a civil életre?– Fejben nagyon is. Tíz évig Kijevben játszottam, közben a válogatottban, de már akkor elhatároztam, hogy még aktív játékosként Magyarországra jövök. A célom az volt, hogy itt letelepedjek, új életet kezdjek, és így könnyebb volt megalapozni a jövőmet. Az üzleti életre akkor még nem gondoltam, a sportban képzeltem el a befejezés után is az életemet. Elvégeztem a testnevelési főiskolát, megvan az edzői diplomám. Tény, hogy az életem ezután nem egészen úgy alakult, mint azt elképzeltem.– Valahogy nem igazán sikerült az a magyarországi két év sem a Fradiban.– Ez nekem fájt a legjobban. Tízéves dinamós pályafutásom alatt sem beteg, sem sérült nem voltam, az 1990-es év végén azonban megtámadott egy betegség. A bal oldalam teljesen lebénult. Aki azonban ismer, elhiszi, hogy nem emiatt akartam itt levezetni. Ekkor ugyanis egy ideje már tárgyaltam több magyar egyesülettel is. A Fradit azért választottam, mert a legnépszerűbb klub, és én otthon megszoktam, hogy 80–100 ezer néző előtt játszom. De ekkor Kijevben gyógyítgattak egy hónapig, lábra sem tudtam állni. Aztán a lelettel jelentkeztem Budapesten kivizsgálásra, s ha akkor azt mondják, hogy ilyen állapotban nem szerződtetnek, higgye el, elfogadom. Végül Csanda professzor, az ismert neurológus engedélyezte a játékot azzal a feltétellel, hogy havonta ellenőriz. A Fradi két és fél évre szerződtetett, én pedig nagyon akartam bizonyítani. Erőltettem a visszatérést, de ez annyira nehéz volt, hogy azóta sem szívesen állok be játszani.– Tudását, tapasztalatát, felkészültségét senki sem vonhatta kétségbe, mégis, a profi szemléletével elég furcsán érezhette magát a magyar futball világában…– Amikor 1993-ban abbahagytam a focit, tudtam, nagyon kevés az esély arra, hogy edzőként folytassam. Játékosként ugyanis világosan felmértem a helyzetet, és tudtam, ha edzőként akarom folytatni, akkor be kell állnom a sorba, ugyanazt kell csinálnom, mint a többiek. Aki elfogadja a játékszabályokat, az bekerülhet a körbe, aki viszont másként gondolkozik, azt kiveti a hazai futballközeg, s nagyon nehéz dolga lesz. Nekem más elképzelésem van a futballról, és azt nagyon nehéz lenne megvalósítani.– Mégis megpróbálta egyszer, hiszen beszállt Varga Zoltán mellé…– Két okból. Egyrészt mert ő hívott, másrészt pár év elteltével kíváncsi voltam a változásokra. Tudtam, hogy ennek előbb-utóbb vége lesz, hiszen láttam, hogy ugyanaz megy, mint korábban, sőt a helyzet még annál is rosszabb.– Mi az, amit magával hozott, mi a Lobanovszkij-iskola titka?– Az akkori Dinamo Kijev a jövő stílusát képviselte. A játékunk az erőre és a gyorsaságra épült. Lobanovszkij mániája volt, hogy angol meccseket nézetett velünk videón: azt a hozzáállást, azt az odaadást, hajtós játékot akarta látni tőlünk. Sokat követelt, de legalább ugyanilyen szigorú volt önmagához is. Nem engedett ellazulni, hiszen ismerte a keleti és nyugati sportolók közötti mentalitásbeli különbségeket. Lobanovszkijnak keménynek kellett lennie. Alapvető a fegyelem, a keménység. Tudni kell, hogy a sikerért sok mindenről le kell mondani. Én a fiatal éveimet áldoztam erre, de megérte.– S mi várta, amikor Magyarországra jött? Hogy megkönnyítsem a dolgát, elmondok egy rövid történetet. Oleg Sirinbekov, aki nagyjából önnel egy időben játszott a Vasasban, és hazai mércével „szétfutott” mindenkit, hazatérése után Moszkvában arról panaszkodott nekem, hogy elfelejtett edzeni, futni, és majd meghal, miközben próbál visszakapaszkodni az akkor jobb napokat látott Torpedo szintjére…– Ezen egyáltalán nem csodálkozom. Én is meglepődve tapasztaltam, hogy alapozáskor, egy-egy edzés után mindenki sírt, hogy fáj a vádlija, és lazítani szeretne a délutáni terhelésen. Meg is dumálták az edzőt. Nem értettem, miként akarnak úgy felkészülni, hogy nem fáj semmi. Pedig nem is voltak kemény edzések! Ekkor megértettem, hogy itt lehetetlen az előrelépés. Edzőként is csak ezt láttam. Emlékezzünk csak a Telek-ügyre. Amit ő mondott, nyilatkozott, annak egy százalékáért is kitiltatta volna őt Lobanovszkij a labdarúgásból. Ott még Blohin sem csinálhatott ilyet, itt pedig Vargának kellett bocsánatot kérnie. Közben állandóan a pénzről suttogtak, csörgött a mobil, ment az üzlet, majd a szórakozás.– Pedig ilyen keresetek mellett el kellene érni, hogy mindenki csak a futballal foglalkozzon.– Persze, de azért nem mindenben a játékos a hibás. Ő csak kihasználja a lehetőségeket. Az úgynevezett menedzserek verik fel az árakat, így nagyon jól élnek ebből a rossz fociból is. De nem csak ők: szinte mindenki – tisztelet a kivételnek –, aki ebben a közegben mozog. Ezt az ördögi kört kellene megtörni, de nem lehet, mert túl sokan élnek jól belőle.– Akkor inkább az utánpótlásra kellene helyezni a hangsúlyt?– Ott sem jobb a helyzet. Sok helyen a szülő veszi a szerelést, a labdát, ő utaztatja vidékre a gyereket. Az edzők keveset keresnek, így a tehetős apuka befizetheti a csapatba kevésbé tehetséges fiát. Ezzel elveszti a sportágnak őt is, és azt is, aki miatta kimarad.– Némi sikerélmény segítene, talán a válogatottal lehetne valamit kezdeni.– Hadd mondjak erre valamit. Itt volt Jenei Imre példája. Amikor Magyarországra jött, még játszottam. Találkoztunk, s mondtam neki, hogy edzőként itt nem tud bizonyítani, mint ahogy én sem játékosként. Amikor a Fradiban még maródi voltam, egyszer jobb híján felajánlottam Lobanovszkij mellett készített jegyzeteimből néhány gyakorlatot. Muchának, a pályaedzőnek nagyon tetszett, aztán nem lett belőle semmi.– Akkor ez a tudás örökre a noteszben marad?– Ez a kérdés egyelőre nem aktuális. Nekem a két gyerekem jövője fontosabb annál, mint hogy értelmetlenül felőröljem az idegeimet. Számomra ez nem éri meg!