Mintha

Visszaköszön a múlt, másként: a bőréből senki sem bújhat ki. A mi kis futballunk elmúlt hete hozott némi dicsőséget (ZTE, Ferencváros, válogatott), s máris előkerült a megszokott mondat: „Mintha megmozdult volna valami a magyar labdarúgásban.” Azt talán mondanom sem kell, hogy a bennfentesek, tehát a futballból élők vezették elő a megszokott fordulatot. Drukkertől még nem hallottam a mozgásról szóló tételt, hogy a néző kimozduljon – hogy stílszerű legyek – apátiájából, ahhoz több kell. Sokkal több.
Egyébként hajlamos vagyok behódolni a reménykedő megállapításnak, azzal a feltétellel, ha a mondatban a „mintha” szócskára helyezzük a hangsúlyt. Mert szerintem is pazar tett a zalaegerszegieké, remek részsiker a Fradié (még jön a visszavágó!), figyelemre méltó a válogatotté, ám mindhárom eredmény s főként a mögöttük lévő produkciók is a kivételek közé sorolhatók. Mert ne feledjük, a ZTE nagy port felvert diadala éppen úgy a magyar futball része, mint a Kispest és a Videoton futballistáinak mozgásszegény, unalmas bajnoki labdázgatása vagy a békéscsabaiak minden ambíciót nélkülöző játszadozása Siófokon.
És akkor még nem beszéltem az edzői licencek körüli hercehurcáról, a bajnoki nevezés odább- és odábbtolt határidejéről, s az utóbbival összefüggésben arról, hogy hiába a futball-liga igazán nemes törekvése arra, hogy szilárd alapokon nyugodjon nálunk a profi labdarúgás, a klubok többsége egyik napról a másikra él.
A dicséretes eredményeket én inkább kapaszkodónak nevezném, a ZTE, a Ferencváros és a válogatott esete támpontot adhat azoknak, akik tovább látnak az orruknál s valóban képesek tenni azért, hogy előbbre lépjünk. Nem árt az óvatosság, hiszen emlékezzünk csak: nem is olyan régen, amikor a nemzeti tizenegy a Népstadionban (akkor még így hívták) tétmeccsen döntetlent játszott Olaszországgal, akkor is jött a diadalüvöltés az elmozdulásról, aztán a selejtezősorozat vége felé úgy kapott ki a csapat Bukarestben, hogy esélye se volt a sikerre. Ez a történet is része a mai magyar futballnak.
A labdarúgás már csak olyan, hogy az eredményeket kizárólag folyamatukban érdemes elemezgetni. Nem véletlen, hogy a bajnoki címért csaknem egy esztendőn át mérkőznek mindenütt a csapatok, a világ- és Európa-bajnokságra sem egy-egy meccs, hanem oda- és visszavágók sorozata kvalifikál. Ez így sportszerű, így van esélye valamennyi csapatnak arra, hogy ha képes rá, kijavítsa egy-egy botlását, s a legvégén a valós erőviszonyoknak megfelelő legyen a sorrend.
Fordítsuk meg a képletet. Ahogy egy-egy váratlan kudarc orvosolható, úgy egy-egy szép eredmény is elfeledtethető, ezt diktálja a logika. Ezért aztán semmi értelme az ünneplésnek, a hozsannázásnak, nincs okunk addig elmozdulásról, ne adj’ Isten fejlődésről beszélni, amíg egy-egy folyamat (kupák, selejtezők) végén nem mondhatjuk azt, hogy tovább jutottunk, mint korábban. A pillanatnyi hősöknek kijár a dicséret, a gratuláció, ám igazi tekintélyük csak akkor lehet, ha tudják: tettük mérce, alap arra, hogy többet követelhessünk tőlük.
Arra építve, hogy volt egy-egy este, amikor úgy játszottak, „mintha” igazi, és nem pedig kinevezett futballisták lennének.