Ötven éve annak, hogy… – mondom Sákovics Józsefnek, aki el sem akarja hinni, hogy olyan régen volt. – Te jóisten, már ötven… – mondja, és emlékezik:
– Milánó legelegánsabb társaskörében, a Club Giardinóban rendezték meg a versenyt, rendkívül előkelő közönség előtt. A döntő mérkőzések alatt az első sorban olyan hölgyek ültek, hogy az ékszereikből egy államadósságot is ki lehetett volna fizetni…
Pergessük vissza az eseményeket 1955. januárjáig! Sákovics akkor már felnőtt világbajnok volt. 1953-ban, Brüsszelben honfitársa, Berzsenyi Barnabás előtt nyerte meg az aranyérmet, a harmadik egy olasz vívó lett. A csapataranyérem az olaszoké. Egy évvel később, Luxemburgban a sokszoros olimpiai és világbajnok Eduardo Mangiarotti győzött, két másik olasz párbajtőröző, Pavesi és Bertinetti előtt. Nyomasztó volt az olasz fölény. Az 1955-ös Spreafico-emlékverseny után, abban az évben, a római világbajnokságon aztán újfent három olasz (Anglesio, Bertinetti és Pavesi) végzett az első három helyen.
Ebbe az olasz hegemóniába robbant be a világ ámulatára egy magyar, és ráadásul éppen Olaszországban. Ki ez a 28 éves fiatalember, akinek a csodájára járnak? Istenadta tehetség. Bármilyen fegyvert fogott is a kezébe, az a fegyver muzsikált. Hallatlan puhasága, tempóérzéke, gepárd gyorsasága, ugyanakkor flegma stílusa bármelyik fegyvernemben érvényesült volna. Érvényesült is. De ez a bizonyos „flegmája”, amely lényéből fakadt, csak párbajtőrben mehetett igazán az ellenfeleinek az idegeire. Ő volt az első igazi, modern párbajtőrvívónk. Ő volt, akinek személyében végre a világ élére tört mindaz a sok munka, igyekezet, amelyet a párbajtőrvívás érdekében addig oly sokan, de kevesebb eredménnyel végeztek. Sákovics életstílusa, eleganciája rendkívüli hatással volt évekig párbajtőrvívásunkra.
Nos, ez a fiatalember volt az, aki ötven évvel ezelőtt „szétbombázta” Milánóban az olaszok (no és természetesen a többi nemzet vívójának) állásait, hogy követendő példa legyen. Csoportmérkőzésekkel kezdődött, aztán a legjobb 32 között tíz tusra menő, kieséses rendszerben folytatódott. Sákovics sikere a magyar Aranycsapat angolok felett aratott 6:3-as futballgyőzelméhez volt hasonlítható.
Eduardo Mangiarotti így nyilatkozott a verseny után: „Fájdalmas számunkra, hogy a nagy versenyt 130 olasz előtt Sákovics nyerte, de el kell ismernünk, hogy győzelme teljesen megérdemelt. Vb-sikere óta is rengeteget fejlődött, s állítom, hogy olyan technikája és olyan taktikai érzéke van, amilyennel csak a világ legjobbjai, a fegyvernem klasszikusai rendelkeznek.”
– A verseny után odajött hozzám Mangiarotti papája – mondja Sákovics József –, és megkérdezte tőlem, hogy hétfőn délután 5 órakor ráérnék-e. Ráértem. Nos, leültette mellénk olimpiai és világbajnok fiát, és közben nekem adott iskolát! Ennél nagyobb megtiszteltetés kevés adódott számomra az életben!
A Spreafico után Sákovics és a párbajtőrvívás másik nagy teoretikusa, Rerrich Béla idehaza öszszedugták a fejüket, és eldöntötték, hogy a sportág fejlődése érdekében mit kell tenniük. Sajnos Duronelly László 1955 novemberében meghalt, és új mester után kellett nézni. Ekkor került az érdeklődés középpontjába Vass Imre, aki később nagy bajnokokat nevelt. Duronelly a Spreafico-emlékverseny után még így nyilatkozott: „Állandó fejlődésben van a párbajtőrvívás. Hasznos volt a magyar vívás szempontjából ez a kirándulás. Sokat ellestünk az olasz párbajtőr titkaiból. Sokat láttunk, mindent feljegyeztünk… Az ilyen tíztalálatos mérkőzések sokkal alaposabb taktikai felépítést kívánnak meg. Nekünk is több ilyen versenyt kell rendeznünk.”
Rendeztünk is, és az eredmények önmagukért beszélnek.
A milánói vívóversenyt 1955-ben nagy bál követte. A résztvevők mindegyike egy magyar párbajtőrvívó tekintetét kereste, hogy ezzel is kifejezhesse legőszintébb gratulációját.
Lövöldözés Detroitban: egy négyéves gyerek is az áldozatok között van
