Mellékállású Messiás

Ez minden volt, csak nem futball – mondja Matthäus az Izlandon
3-2-re megnyert világbajnoki selejtező után, az ember pedig már-már örül, hogy végre Lothar is látja, bevallja, nem akarja szeretni helyettünk is a szerethetetlent. Pedig inkább meg kellene döbbennünk rajta, hogy a másfél éve hivatalban lévő szövetségi kapitány kívülállóként bírálja a játékosait és a csapatát. A kritika persze jogos és vitathatatlan, és mindenki levonhatná belőle a pozíciójából, a válogatotthoz fűződő viszonyából adódó következtetést. Ki mit tehet? A szurkoló nem jár mérkőzésre, a szponzor visszalép, a televíziós csatornák nem küzdenek a közvetítési jogokért, a szövetségi kapitány lemond.
Matthäus persze nem fog lemondani. Ez az egyéniségétől és a környezetétől is idegen lenne. Hiszen közéletünkben, különösen a futballunkban szöveggel – pontosabban dumával – majdnem minden elérhető vagy orvosolható, a magyar szövetségi kapitányé meg amúgy is ideális poszt. Már nincs semmi eredménykényszer, de még van némi rang. Félúton a német és mondjuk a tádzsik kapitányi tiszt között, mindkettő előnyeit egyesítve. Lehet mellette az Alpokban síelni, Mexikóban napozni, hetente Bundesliga-meccset kommentálni, a német tizedik osztályban focizni, BL-derbire Milánóba látogatni és visszafelé a bécsi barátokhoz beugrani. Aztán rácsodálkozni a magyar válogatottra: jé, itt nincs fizikum, nincs lélek, nincs koncepció, nincs játék. Semmi nincs.
Matthäusnál mindez belefér, de nálunk nem szabadna beleférnie. Nekünk olyan szövetségi kapitányra lenne szükségünk, aki – mert benne él – labdarúgásunk minden parányi értékét ismeri és ki is használja. Tudja, az adott feladatra ki lehet alkalmas vagy ki abszolút alkalmatlan, és ez nem a soros vb-selejtező előtti utolsó tesztmérkőzésen derül ki számára, ismeri jelöltjei számos fogyatékosságát és kevés erényét, ezért olyan szerepkörben játszatja őket, hogy legalább azt a kicsit jót kihozhassák magukból. A magyar futballban nincs miből pazarolni. Talán még ennél is fontosabb, hogy a kapitány tényleg pályafutása lehetőségének tekintse a munkáját, mert a kerettagok számára ő az igazodási pont. Ha neki sok egyéb elfoglaltsága mellett csupán egy a válogatott, akkor a játékosoknak is az lesz. Ami tavaly még dicsőség volt, az ma már nyűg. A sok hamis sérülés vagy őszinte visszautasítás Matthäus kudarca is. Rögtönzéseivel, indokolatlanul behívott, majd kipenderített felfedezettjeivel ő is tovább rombolta a nemzeti együttes maradék presztízsét.
Másrészt, ismerjük be, emelte is, mert nevének és egykori karrierjének köszönhetjük, hogy a brazilokkal, a németekkel, a franciákkal mérkőzhettünk, hogy talán eljönnek az argentinok is, hogy a szövetséget már világcégek is szponzorálják. Lothar Matthäus tehát igenis roppant hasznos szereplője a magyar labdarúgásnak – csak éppen szövetségi kapitányként haszontalan. Nevenincs MLSZ-elnökségi tagoktól mégsem várható el, hogy kirúgják a hajdani világsztárt, különösen nem azok után, hogy óriási sikerként adták el a szerződtetését.
Matthäusnak ezért meg kellene találni a posztját. Népszerűsítse a 2012-es Eb-pályázatot, New Yorktól Tokióig képviselje a magyar futballt, tárgyaljon jövendő ellenfelekkel, barátokkal, támogatókkal, legyen szakmai igazgató vagy hivatalosan kinevezett díszpinty – csak a válogatottat hagyja másra. Szinte bárkire, aki hajlandó rendszeresen magyar bajnoki mérkőzésekre járni, néha feltárcsáz telefonon egy klubedzőt, mert kollégájának tekinti, nem szóbeszéd alapján hívja be egy egész félidőre Vincze Gábort vagy felejti el örökre Szűcs Lajost, nem lepődik meg azon, hogy „valami” Bódog Tamás újra játszik, méghozzá a Bundesligában.
Egyáltalán, főállású szövetségi kapitány, nem mellékállású Messiás. Mert bár válogatottunkat és futballunkat megváltani már nem lehet, vezetni attól még kellene.