Hullámon túl

Bár nem kívánják vele közölni, ő pedig nem akarja észrevenni, ettől még így van: a labdarúgó-szövetségi kapitány tegnap megbukott. De jure még nem, de facto már igen. E bukás persze valójában régebbi keletű; kinevezése napjára tehető. Várhidi Péter ugyanis már eleve csak azzal nyerhette el e pozíciót, hogy vállalta a vállalhatatlant.
Az általa indított fiatalítási hullám aztán hamarosan őt is betemette, ezért kezdőcsapatát szép lassan „visszaöregítette”, így ma talán világviszonylatban is a magyar válogatott keretében található a legtöbb olyan tizenéves, aki nem játszik. Eredményeket valóban senki nem várt e társaságtól, azonban az eredménytelenségnek is vannak fokozatai, és a süllyedést Várhidi nyilatkozatai teszik még rémisztőbbé. Míg ugyanis az elődök legalább belebetegedtek, belefásultak, beleborzadtak saját sikertelenségükbe, addig a mostani kapitány fejjel lefelé zuhantában is azt hajtogatja: jó úton járunk. Nem véletlen, hogy Várhidi az első olyan válogatott szakvezető, akinek nemcsak a közvélemény és a média, hanem saját kollégái és a magyar labdarúgók állandó bírálatait is el kell viselnie.
Ezeket jól is viseli. Az elnökségnek ezért az a kritikai észrevétele nem helytálló, hogy Várhidi és a sajtó kapcsolata nem megfelelő. Igenis az. A kapitány rendre higgadtan, kerek mondatokban, csillogó szemmel próbálja eladni az eladhatatlant. Balszerencséje, hogy – Kistelekiékkel szemben – az ő csapata olyan mérkőzéseket játszik, amelyeket után kiírják a végeredményt. Beosztott és főnöke között csupán ennyi a különbség.