Ha a 2005-ös belgrádi Világliga-döntőt és az ottani 16-6-ot nem vesszük számításba, hiszen akkor a magyar csapat színe-java hiányzott, azóta három finálét is csupán egy-egy góllal nyertek, úgy, hogy akár fordítva is történhetett volna. Berlinben azonban simán győztek hárommal. Ön miben látja a különbséget?
– Főleg abban, hogy a magyarokon egyre nagyobb a teher, ha velünk játszanak, ez Berlinben is érződött. Amikor átvettük a vezetést, és nem tudták azt azonnal visszaszerezni, begörcsöltek. Nekünk viszont ez volt az első felszabadult légkörű meccsünk, amióta megalakult az önálló szerb válogatott. Mi ugyanis csak azért indultunk el a Világligában, hogy megszerezzük az olimpiai kvalifikációt, és nehéz mérkőzéseken, az olaszok, a montenegróiak, végül Berlinben a házigazda németek ellen ez sikerült is. Úgyhogy a magyarok ellen azzal álltunk oda, hogy velünk már semmi rossz nem történhet. Ők viszont addig végigvertek mindenkit, nagy volt rajtuk a nyomás, hogy most már végre ellenünk is nyerjenek.
– Mi itthon váltig tagadjuk, hogy szerbfóbiánk lenne. Önöknek a Kemény-csapat sikersorozata idején, főleg a 2004-es olimpiai döntő után volt magyarfóbiájuk?
– Ha volt, akkor joggal volt, mert Athénban úgy kaptunk ki, hogy az utolsó negyed előtt 7-5-re vezettünk. De én a korosztályos válogatottaknál dolgoztam, és az 1985–87-es generációval mindig mindenkit legyőztünk, ezek a fiúk ezt az emléket hozták magukkal a nagyok közé is. Az idősebbek a mérkőzések előtt azt mondták: „Istenem, a magyarokkal játszunk”, a fiatalok meg azt felelték erre: „Na és?! Őket is meg szoktuk verni!”
– Hasonló váltás ment végbe 1997–98-ban magyar–olasz viszonylatban is, csak akkor éppen a mi javunkra. De csupán lelki, mentális okokkal magyarázza a hároméves sorozatot és a mostanra háromgólosra nőtt különbséget?
– Ezek a tényezők a játékra is visszahatnak. Tudom, a magyaroknál is sok volt a sérült, de nálunk is hiányzott Sefik, Vujaszinovics, Ikodinovics. Csakhogy akiket én a helyükre küldtem, azok elvállalták ugyanazt, mint ők, és nem is hibáztak többet náluk. A Partizan Beogradnál folyamatosan erre nevelünk mindenkit, és a klub kilenc kerettagot ad a válogatottba. Kemény Dénes ebből a szempontból nehezebb helyzetben van. Ezzel egyértelműen előnybe kerültünk, és a fizikai fölényünk is vitathatatlan.
– Kijelenthetjük-e, hogy Szerbia és Magyarország így is a mezőny előtt jár, amikor Horvátország a címvédő világbajnok? Ráadásul úgy, hogy alaposan elintézte Szerbiát a melbourne-i elődöntőben.
– Azért, mert akkor mi játszottunk ugyanazzal a teherrel, mint most a magyarok ellenünk. A horvátokkal érthető okokból különleges hangulatú mérkőzést vívtunk, és mindenki elvárta tőlünk a sikert. De hogy önök a döntőben nem győzték le őket, azt már csak saját maguknak és a kihagyott ziccereiknek köszönhetik. Ezért nemcsak azt mondom, hogy Magyarország és Szerbia kimagaslik a vetélytársak közül, hanem azt is hozzáteszem, hogy szerintem Montenegró a harmadik. Ezt persze még bizonyítania kell. De nálam csak ezután jönnek a horvátok, aztán a spanyolok, majd a többiek.
– A pekingi magyar–szerb döntőt tőlem már most aláírhatjuk. A végeredményt illetően azonban bizonyára lennének vitáink, hiszen én abban bízom: jövőre újra önökön lesz inkább a teher, mert Sydneyben és Athénban is kikaptak a magyaroktól, és az olimpia légköre semmihez sem hasonlítható.
– Igaza van. Nagy nyomás alatt kell majd játszanunk, mert az athéni utolsó negyedért az egész ország elégtételt követel. De ha a pólósaimnak is ez jár majd a fejükben, akkor biztosan kikapunk. Az én feladatom ezért az, hogy ezt megakadályozzam, és ha Pekingben szerb–magyar döntőt rendeznek, garantálom önnek: olimpiai bajnokok leszünk.
Magyar Honvédség
Zseniális fotókon örökítették meg, ahogy kiszabadították a robbanóeszközt a fából a Mátrában
