Majdnem olimpiai hibájukba estek a vb-2., Európa-bajnok dánok, a Svédország elleni londoni bakit azonban a mostani negyeddöntőjükben nem követték még egyszer Mikel Hansenék. A szoros, két gólos dán sikert hozó vb-meccsnek azonban van egy olyan olvasata is, hogy nincs az a hátrány, amit ne lehetne ledolgozni kézilabdában. De kezdjük elölről.
Úgy kezdődött a találkozó, hogy a magyar válogatott 8 percig egyetlen gólt sem tudott dobni, szerencsére a hátsó alakzatunk működött. Nagy Laci duplája után helyreállni látszott a játékunk, de ahogy lendültünk bele elöl, úgy estünk vissza hátul, és nem tudtuk kihasználni, hogy a kezdeti kiugrálós védekezés ellenszerét megtaláló csapat lehetőséget kapott ellenfelétől. Az első 30 perc végén ráadásul megsorozták a Mocsai-csapatot hátul, és 18-11-es dán vezetést nyugtázva vonultak öltözőbe a felek. Ez pedig nagyon-nagyon soknak tűnt, a hajrás játék miatt pedig retteghettünk, volt néhány olyan visszafutásunk, mintha ijedt csirkék menekülnének valami elől, a biztos halál tudatában. (Csak a Katar elleni meccsükön lőttek több gólt a dánok, első félidők tekintetében, nekik is csak eggyel.)
Mocsai érzése: hősies elégedetlenség
- Kettős érzésem van a mérkőzéssel kapcsolatban. Támadásban több faultot követtünk el, a játékvezetők öt-hat labdát is elvettek tőlünk; hogy ebből mennyi volt korrekt, majd videón kielemezzük. Nem szoktam a játékvezetőkkel foglalkozni, így inkább most sem teszem... A legfontosabb probléma, hogy a szélről nagyon sok gólt kaptunk. Mi azonban a szélről nem tudtuk belőni a helyzeteinket. Ha ez megvan, akkor már az elejétől fogva sokkal kiegyenlítettebb lehetett volna a mérkőzés. Azt gondolom, hogy a stratégia, amit választottunk, nem volt jó, nem vagyok a mérkőzés hangulatával elégedett. A félidőben megbeszéltük, hogy úgy álljunk hozzá, mintha 0–0 lenne. Azt gondolom, hogy egy hősies csatát hajtottunk végig.
A második félidőben megint a dánok kezdtek jobban, aztán viszont érthetetlenül visszaestek, és lehet, hogy az történt, ami a dánoknál most már szokás: a torna végjátékára koncentrálva spórolni kezdenek. Ha így volt, ha nem, majdnem megint ráfaragtak, mínusz háromra, mínusz kettőre, majd az utolsó két percre mínusz egyre is fölengedték Császár Gáborékat, akiknek azonban azt a pluszt nem sikerült rápakolniuk a végén, egyetlen labdaszerzés hibádzott még fél perccel a vége előtt. De hibádzott, a dánok megérdemelték a négy közé jutást, és a mérkőzés egészét tekintve uralták a játékot a magyarokkal szemben.