Éles. Talán ez a jelző állta meg a legjobban a helyét a Magyarország-Lengyelország világbajnoki nyolcaddöntő mérkőzés előtt. A nyilatkozó magyar játékosok, szakemberek 50 százaléknyi esélyt adtak a közel azonos játékerőt képviselő csapatoknak, egyedül Tatai Péter lógott ki a sorból, aki sima hazait várt előzetesen.
A lengyelek olimpiamentes felkészülése és hallatlan motivációja sokat ígért a túloldalt, ideát első számú irányítónk, Császár Gábor vírusos megbetegedése húzta össze a ráncokat a homlokunkon. Mocsai Lajos szokásához híven végtelenül tisztelte az ellenfelet, és irtózatos csatát vizionált, de titkon reméltük, hogy csapatunk nem véletlenül jutott a legjobb négy közé a londoni olimpián, és ennek hétfő este bizonyítékát adja.
Fej-fej mellett haladtunk a lengyelekkel az első tíz percben, és első pillantásra leginkább a betonkemény beállós, Bartosz Jurecki tűnt a legveszélyesebb pontnak az ellenfélnél. A csapatok az 5-1-et favorizálták az első félidőben, de nem a védekezésben: előbb a lengyelek fordítottak ilyen arányban, majd a mi perceink következtek. Többször is támadhattunk a háromgólos különbségért, de végül minimális differenciával vonultunk pihenőre.
Az talán kizárható, hogy a Mocsai-stáb tudatmódosítóval rázta fel az együttest a második félidőre, azonban tény: a mieink úgy otthagyták ellenfelüket a fordulást követően, mint eb azt a bizonyost. A lengyel sztárok, Jaszka és Jurecki löketei sorra elhaltak az ihletett formában védő Mikler Roland kezében, elöl pedig mindig száguldott egy-egy magyar. Lerohanásos góljaink száma megtriplázódott, de nem csupán támadásban állt össze a gépezet, a légi fölényben lévő északiak próbálkozásait simán blokkolta a hatékonyan dolgozó magyar fal, Michael Biegler szövetségi kapitány csak vakarta a fejét a történtek láttán. Aztán Putics Barna mozdulatsora láttán minden bizonnyal már azt sem. Bal átlövőnk először szétszaggatta a kapufát, majd, mintha saját magának passzolt volna, elindult a lepattanóért, összeszedte, és bevágta.
Bieleckiék eddig bírták idegekkel, és talán szívvel is. Az állandósuló ötgólos különbség innentől csak hízott, és meg sem állt nyolcig. A végére tetszőlegesen hajigáltuk góljainkat az összetört lengyelek kapujába, akiknek – bár továbbra is ápoljuk történelmi, baráti kapcsolatunkat – újra mi foszlattuk szét álmaikat, miközben mi tovább reménykedhetünk. Abban, hogy az öt gólig jutó Császár Gábor nem csupán a lengyel falat, de betegségét is letörte. Abban, hogy csapatkapitányunk, Harsányi Gergely hatékonysága megmarad, és persze, hogy Mikler Roland ugyanúgy magához vonzza a dán löketeket, mint a lengyelekéit. Ha hozzájuk még felzárkózik a villámléptű Iváncsik Gergő és Nagy László egy-két villanás erejéig...