Gyurta Dániel tavaly, a londoni olimpián világcsúccsal diadalmaskodott 200 mellen. Talán ennél is nagyobb meglepetést keltett azonban szakmai körökben, hogy 100-on – háromszor is országos rekordot javítva – negyedikként zárt, nagyjából egy ujjnyival maradva le a dobogóról. Még azon melegében ki is jelentette, mostantól nemcsak 200-as úszónak tekinti magát, ám ennek hallatán a mestere, Széles Sándor nem ugrott a nyakába. Inkább a kétlakiság veszélyeit fejtegette, abszolút elméleti jelleggel fel is vetettük neki, 2016-ban, Rióban mit tartana többre: egy aranyat vagy mondjuk két ezüstöt?
Gyurta most, Barcelonában – mondván, inkább nem osztaná meg a figyelmét – előzetesen az egy aranyra szavazott. Részben talán azért is, mert 200-on 2009-ben, Rómában és 2011-ben, Sanghajban is világbajnok lett, és ilyen szinten a mesterhármas egyedi bravúr. Ráadásul dicsőséges olimpia utáni évben különleges önfegyelem és koncentráció szükséges a csúcson maradáshoz, és ha valaki, ezt Gyurta pontosan tudja; 2004-es athéni második helyezése után ugyanis nagy lendülettel indult meg a szárazföld felé, egy ideig semmi biztosíték nem mutatkozott arra, hogy valaha is visszatalál a vízbe.
Végül azt se feledjük, hogy az igazi bajnokok semmilyen versenyszámban nem szeretnek másodikként, harmadikként zárni, ha úgy tetszik, kikapni. Náluk a nemesi rang már kötelez. Darnyi Tamás például az 1993-as sheffieldi Eb-n a viadal kellős közepén vonult vissza, mert bár győzött 400 vegyesen, érezte, 200-on megtépázhatná a nimbuszát a finn Sievinen, ezért általános megrökönyödésre inkább el sem indult. Amivel sajátosan ugyan, de megőrizte a veretlenségét. Egerszegi Krisztina pedig, miután az 1994-es, római vb-n 100 háton megelőzte a kínai He Ci-hong, soha többé nem vállalta a rövidebb távot. Hiába könyörgött neki 1996-ban, Atlanta előtt a fél magyar küldöttség, hiába látta, hogy a két éve még jetit idéző He visszafogyott emberi méretűre, hiába tudta, hogy így már 100-on sem akadna riválisa, nem és nem. Beérte a 200-as elsőséggel.
Mint ahogyan Gyurta Dániel is beérné, beéri. Barcelonában. Persze, vigyázat! Attól, hogy nem rajtol 100-on, a vetélytársak még nem nyújtják át neki önként és dalolva a 200-as bajnoki címet. Risztov Éváé kacifántosabb történet. Ő gyermekkorától nem vágyott máshová, csak a dobogó, a világ tetejére. Tinédzserként végigsírta a 2002-es berlini Eb-t és a 2003-as barcelonai vb-t, mert a két viadalon hét ezüstöt halmozott fel, és számára ez kudarc volt kudarc hátán. Riválisai, az ukrán Klocskova vagy a lengyel Jedrzejczak már halat idéző fizikumukkal behozhatatlannak tűnő előnybe kerültek vele szemben, ő viszont ekkor még nem fogadta el, hogy egyetlen esélye a nyílt víz lehet. Inkább a part felé fordult, és a motocrosstól a fociig mindenbe belekapott, csak hogy egyszer, végre valamiben a legjobb lehessen. Élete álma aztán egészen valószínűtlen módon vált valóra: visszatérése után végre a hosszú távra tett fel mindent, és tavaly, Londonban, 10 kilométeren 27 esztendősen olimpiai bajnokságot nyert. Neki ezzel nem a pályafutása, hanem a sorsa, az élete teljesedett be. Bár ezt így soha ki nem mondta, megnyilatkozásaiból többször kiviláglott, úgy érzi, ő e sikert a világgal, a vele, benne kétkedő világgal szemben érte el.
Hisz míg Egerszegit, Kovács Ágit vagy Gyurtát a maga vízfekvésével, lábtempójával, alkatával a Jóisten is úszónak teremtette, addig Risztov inkább harcosnak született. És a legnagyobb csatáját már megnyerte. Ezért is kérdés, milyen vértezetben áll majd oda a következőkre. Lesz-e, ami mindenki másnál jobban hajtja? Mert neki az adottságai miatti hátrányával is meg kell küzdenie. Barcelonai 9. helyezése 10 kilométeren csak egy részinformáció, hasmenése miatti visszalépése az 1500 gyorstól ugyancsak az.
Összegzésként, a fentiek miatt azt gondolom, Gyurta Dániel minden, jövőbeni győzelme természetesnek tekinthető, Risztové ellenben újabb és újabb csoda lesz. És ez így van jól, hisz a csúcsra több út vezet felfelé. Meg onnan lefelé is.
