Lépcső a mennyországba

Nem fájdítom tovább feleslegesen a szívünket, ezért a szerda éjjel a spanyolokkal szemben 13–12-re elveszített női vízilabda-világbajnoki elődöntő helyett másról írok.

A női pólómeccsel kapcsolatban érjük be Takács Orsolya csapatkapitány „téziseivel”, amelyeket pár perccel a lefújást követően osztott meg velünk: 1. Ilyen nagy külső nyomástól (nem mondta ki, de nyilvánvalóan a játékvezetésre célzott) képtelenség elvonatkoztatni, az egygólos vereséget is ennek figyelembevételével kell értékelni. 2. Az ellenfél, a spanyol válogatott tagadhatatlanul nagyon jól játszott. 3. A mieink magukhoz térnek az oroszok elleni, pénteki kisdöntőre, hiszen a vb-bronz önmagában bőven elegendő motiváció. 4. Higgyük el, fog még ez a csapat világbajnoki döntőt vívni.

Erről egyelőre ennyit, a részletes értékelést hagyjuk a torna végére; és akkor jöjjön, aminek nem kellett volna jönnie, azaz a high dive.

Ha az elmúlt napokban, hétfőtől szerdáig délután négy és hat között avatatlan szemlélődő andalgott a barcelonai kikötőben, nem akármilyen felhajtás közepébe csöppent. A parton bámészkodó, tapsikoló, néha visongó emberek százait láthatta, a vízben egy majd harminc méter magas szerkezetet, és arról bizonyos időközönként magukat a vízbe vető na igen, kiket is? Ez itt a kérdés. Sportolókat? Idegenforgalmi látványosság, vásári mulatság kellékeit? Esetleg középszerű akciófilm forgatását és szereplőit? Nos, a helyes megfejtés a high dive, azaz az óriás toronyugrás, a vizes-világbajnokság programjának „újonca”.

A mezőnyben tagadhatatlanul akadtak sportoló kinézetűek, de olyanok is, akik mintha egy Piedone-filmből léptek volna elő, ahol ráadásul nem adják, hanem kapják a pofonokat. Talán nem illendő így fogalmazni, de néhányan kifejezetten pojácáknak tűntek.

Maga a körítés csak tovább erősítette ezt az érzést. Az ugrani készülő versenyző már a pódium tetején, a mutatvány előtt úgy integetett, mintha vb-t nyert volna, a csobbanás után pedig rögvest három búvár merült utána, elhárítandó a természetesen folyamatosan fennálló életveszélyt. Ezért, amint hősünk végre a felszínre bukkant, teátrális kézmozdulatokkal jelezte a mentőcsapatnak és a nagyérdeműnek: kösz, jól vagyok, király vagyok.

A közönség ilyenkor megkönnyebbült. De jó, még egy túlélő. Olyanok is akadtak, akik egy-egy közeli hajó árbocán ülve, sörözgetve bambultak – ők illeszkedtek leginkább a miliőhöz –, mások otthonról, a konyhaablakból figyeltek. Ahová akár a versenyzők is bepillanthattak ugrás közben, vajon fő-e már a leves Sanchezéknél? Hiszen a férfiak 27 méter magasból, nagyjából a kilencedik emeletről vetették le magukat – a szervezők a Led Zep „Stairway to Heaven”, azaz Lépcső a mennyországba dalának címét kölcsönözték a fémből, fából ácsolt emelvénynek –, ha hinni lehet a statisztikáknak, három másodperc alatt kilencven kilométer per órás sebességgel zuhantak.

Egyeseknek tényleg ez volt a fő érdemük, mármint hogy fentről indultak, lentre érkeztek, mások pontosan kiforgott szaltókat, csavarokat is produkáltak. Szinte mindenkinek be volt kötve egyik-másik porcikája, ismét csak hangsúlyozandó, itt bizony nem babra megy a játék.

Rendben, bevallom, igazságtalan és kétkedő vagyok, nem is értek az óriás toronyugráshoz. Ezért készséggel elismerem, amit ezek a fiúk tudnak és mernek, az különleges. De a vándorcirkuszban is roppant ügyes és bátor fickókat találni, késdobálásért, póniszelídítésért mégsem jár világbajnoki aranyérem. Egyelőre még nem.

A változás azonban örök. Amikor szegény Újvári László, az 1958-as Eb „valódi” Európa-bajnoka öreg fejjel, 1992-ben, a Szabadság híd tetejéről, 48 méter magasról a Dunába dobta magát, még csak egy combnyaktörés és ezer csipkelődő megjegyzés lett a jutalma. Ha ma is élne, majd nyolcvanévesen rajthoz állhatott volna a világbajnokságon.

Sőt, még az sem kizárt, hogy nyer. Mert ahogyan mondtam, itt mindenki győztes. Legalábbis az egész rendezvény, annak minden résztvevője ezt sugallja. A srácok és az idősebb lókötők olykor cinkosan egymásra kacagnak, mintha csak azt üzennék: látjátok, kitaláltunk valamit magunknak, mindenkivel megkajáltattuk, és már világbajnokságot rendeznek nekünk.

Úgyhogy ideje komolyan vennünk a jeleket, mert az egész (sport)világ ebbe az irányba halad. Három másodperc, kilencven kilométer, 27 méter szabadesés, bájmosoly, yeah feeling. Nem is tudom, mi lesz például az öt órán át tartó, 25 kilométeres nyílt vízi úszással. Talán műcápákkal lehetne élénkíteni. Hogy aztán az öttusán, a birkózáson, az egyebeken ki és mi segít, arról fogalmam sincs.

Nem baj, majd megkérdezem a high dive-osokat.